A kert

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos kert, ahol pompás virágok illatoztak, gyógynövények, zöldellő fűszerek bokrosodtak és édes, varázslatos gyümölcsök teremtek, amelyek nem csak a testet, de a lelket is jóllakatták.

BÓDIS OXÁNA : A kert

Nagyon szerették azt a kertet az emberek, mert nem kellett kérni senkitől, közös volt a virágok illata, közös minden szem megtermett gyümölcs és olyan bőséggel adakozott a kert láthatatlan gazdája, hogy jutott abból mindig elegendő.  Ahogy kérni se kellett, úgy acsarogni se kellett a másikra. Pont annyit szedhetett kosarába az ember, amennyire abban a pillanatban szüksége volt. A munka is közös volt abban a kertben és tette is szépen mindenki a dolgát. Volt aki a kapával bánt ügyesen, más a metszésben volt járatos, megint más meg a virágszirmokból fűzött csodás gyógyító, áldást hozó koszorúkat. Akadt, aki lekvárt főzött, más a kert vesszőiből font kosarat, a harmadik meg ismerte a festékkeverés titkát – és olyan színeket, olyan kéket, zöldet, lilát rittyentett a növények bogyóiból, hogy csak ámultak a többiek. Esténként, amikor véget ért a munka, és csak a tűz lobogott a kert közepén rakott máglyán, és ezer tücsök ciripelte altatódalát, összegyűltek az emberek. A tücskök ártatlan himnuszát dúdolták, vagy mesét hallgattak, befonták a kislányok haját, rendbe tették öltözéküket. Boldogok voltak, de nem tudták, mi az a boldogság.

Aztán egyszer csak gondolatról gondolatra, tettről tettre megváltozott a kertben az élet. Az egyik ember többet akart a másiknál. A másik meg elirigyelte egy harmadik szépségét, vagy fizetséget akart mindazért, amit addig jó szívvel adtak egymásnak. Észre se vették a változást, csak azt, hogy esténként már nem akart mindenki a közös tűznél melegedni. Egyik is, másik is visszavonult, külön kertet akart, külön virágot, saját illatot, saját gyümölcsöt, saját mesét. Akik a tűz körül maradtak, eleinte húzták volna vissza a többieket, engedtek napközben, hogy az este békében teljen, de hiába, eltűnt a varázs abból a kertből, elköltözött.

És ahogy az utolsó ember is magára hagyta a közös tüzet, a közös gondolkodást, a közös mesét, úgy változott meg a kert adakozó kedve is. Megváltoztak a fák, a virágok nem adtak többé édes illatot, a gyümölcsök íze is keserű lett. Hiába nyúltak a körte után, annak fájáról csak kevélységet szakíthattak kedvesség helyett. A málna mélabút termett móka helyett, az alma adakozás helyett alamusziságot adott, a barack pedig hamvasság helyett hűvösséget árasztott magából. A csipkebogyó csók helyett csípni kezdett, a som simogatás helyett suhintott, az eper meg egyenesen elkergette azt, aki a közelébe merészkedett. Az áfonya áldás helyett átkot szórt, a ribizli csak remegett és virágot se hozott, a meggy termés helyett magot köpött. A dió durva lett, a szőlő pedig édes szép szavak helyett csak sziszegett. A virágok is kifordultak önmagukból, gyökereik a földből. A bölcs tulipán folyton tévedett, a rózsa megrázta az érte nyúló kezet, az orchidea ordítani kezdett, az ibolya illata meg egyszerűen odalett.

 Csúffá lett minden, ami valaha szép volt és boldogító abban a kertben, és az emberek nem csak éhesek maradtak, de testük lelkük is didergett a közös tűz nélkül, az elvadult fák, a megposhadt gyümölcsök között.

El is költöztek onnan, nem volt maradásuk, ki ide, ki oda ténfergett, gyökeret vert, meg saját kerítést. Saját kerítést hegyes karókból, más be ne jusson, el ne érje, el ne vigye azt, amit ő kiszakított. Indulattal, félelemmel és bizalmatlansággal lett teli az emberi lélek és egy idő után már csak homályos emlék maradt a kert, a varázsfák, a virágok, a meleget adó tűz. De a vágyakozás a szívek mélyén megmaradt, egy icike picike szikra abból a tűzből – észre se vették mikor és hogyan még régen – a szívekbe pattant, rejtőzött, reszketett, de a szív falához tapadt. Az a picike szikra volt az egyetlen menekvés a didergős, magányos éjjeleken – azt dédelgették, ha nagy volt a baj, ha elhullott a jószág, ha betegség csapott le a vidékre, vagy jégeső verte le lábon a gabonát. Az a pici szikra volt a kóborló szép szó, ami azért itt is, ott is felhangzott majd elillant, az a picike szikra a mosoly, ami ugyan túl gyorsan jött és ment, de azért néha-néha még el lehetett csípni egy-egy ember szája szegletén.  

Nehéz volt az élet nagyon, de csodák csodája azokban a kertekben, akiknek gazdája néha-néha szépet szólt vagy valami váratlan sugallatra adott – ha átnyújtott valamit a kerítések felett, ha csak úgy, akár egy mosollyal betért a másikhoz, vagy kinyitotta a kaput…..szóval azokban a kertekben édes illatot árasztó virágok ütöttek tanyát. Máshol gyökeret vert a dió, vagy barackfácska nőtt hirtelen, meggysuhanc dugta ki a fejét, és a gyümölcs édes lett, a barack nem borzongott és a meggy nem köpött magot. Odaköltözött az élet, és termést hozott.