Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos
kert, ahol pompás virágok illatoztak, gyógynövények, zöldellő fűszerek
bokrosodtak és édes, varázslatos gyümölcsök teremtek, amelyek nem csak a
testet, de a lelket is jóllakatták.
![]() |
BÓDIS OXÁNA : A kert |
Aztán egyszer csak gondolatról gondolatra, tettről tettre megváltozott
a kertben az élet. Az egyik ember többet akart a másiknál. A másik meg
elirigyelte egy harmadik szépségét, vagy fizetséget akart mindazért, amit addig
jó szívvel adtak egymásnak. Észre se vették a változást, csak azt, hogy
esténként már nem akart mindenki a közös tűznél melegedni. Egyik is, másik is
visszavonult, külön kertet akart, külön virágot, saját illatot, saját gyümölcsöt,
saját mesét. Akik a tűz körül maradtak, eleinte húzták volna vissza a többieket,
engedtek napközben, hogy az este békében teljen, de hiába, eltűnt a varázs
abból a kertből, elköltözött.
És ahogy az utolsó ember is magára hagyta a közös tüzet, a
közös gondolkodást, a közös mesét, úgy változott meg a kert adakozó kedve is.
Megváltoztak a fák, a virágok nem adtak többé édes illatot, a gyümölcsök íze is
keserű lett. Hiába nyúltak a körte után, annak fájáról csak kevélységet
szakíthattak kedvesség helyett. A málna mélabút termett móka helyett, az alma
adakozás helyett alamusziságot adott, a barack pedig hamvasság helyett
hűvösséget árasztott magából. A csipkebogyó csók helyett csípni kezdett, a som
simogatás helyett suhintott, az eper meg egyenesen elkergette azt, aki a
közelébe merészkedett. Az áfonya áldás helyett átkot szórt, a ribizli csak
remegett és virágot se hozott, a meggy termés helyett magot köpött. A dió durva
lett, a szőlő pedig édes szép szavak helyett csak sziszegett. A virágok is
kifordultak önmagukból, gyökereik a földből. A bölcs tulipán folyton tévedett,
a rózsa megrázta az érte nyúló kezet, az orchidea ordítani kezdett, az ibolya
illata meg egyszerűen odalett.
Csúffá lett minden,
ami valaha szép volt és boldogító abban a kertben, és az emberek nem csak
éhesek maradtak, de testük lelkük is didergett a közös tűz nélkül, az elvadult fák,
a megposhadt gyümölcsök között.
El is költöztek onnan, nem volt maradásuk, ki ide, ki oda
ténfergett, gyökeret vert, meg saját kerítést. Saját kerítést hegyes karókból,
más be ne jusson, el ne érje, el ne vigye azt, amit ő kiszakított. Indulattal,
félelemmel és bizalmatlansággal lett teli az emberi lélek és egy idő után már
csak homályos emlék maradt a kert, a varázsfák, a virágok, a meleget adó tűz.
De a vágyakozás a szívek mélyén megmaradt, egy icike picike szikra abból a
tűzből – észre se vették mikor és hogyan még régen – a szívekbe pattant,
rejtőzött, reszketett, de a szív falához tapadt. Az a picike szikra volt az
egyetlen menekvés a didergős, magányos éjjeleken – azt dédelgették, ha nagy
volt a baj, ha elhullott a jószág, ha betegség csapott le a vidékre, vagy
jégeső verte le lábon a gabonát. Az a pici szikra volt a kóborló szép szó, ami
azért itt is, ott is felhangzott majd elillant, az a picike szikra a mosoly,
ami ugyan túl gyorsan jött és ment, de azért néha-néha még el lehetett csípni
egy-egy ember szája szegletén.
Nehéz volt az élet nagyon, de csodák csodája azokban a
kertekben, akiknek gazdája néha-néha szépet szólt vagy valami váratlan
sugallatra adott – ha átnyújtott valamit a kerítések felett, ha csak úgy, akár
egy mosollyal betért a másikhoz, vagy kinyitotta a kaput…..szóval azokban a
kertekben édes illatot árasztó virágok ütöttek tanyát. Máshol gyökeret vert a
dió, vagy barackfácska nőtt hirtelen, meggysuhanc dugta ki a fejét, és a
gyümölcs édes lett, a barack nem borzongott és a meggy nem köpött magot.
Odaköltözött az élet, és termést hozott.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése