Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy piros tetejű, kacsingatós szemű, kicsi ház, s a ház mögött egy takaros kert, telis-tele mindenféle zsenge veteménnyel: vajízű babbal, cukorborsóval, földben lapuló lisztes krumplival, nevető tökkel s minden mással, amit csak a magyar föld jókedvében megterem. És a kert egyik sarkában, a szomszéd kerítés mellett álldogált egy mosolygó almafa.
A kicsi házban egy szegény ember élt a feleségével és hét gyermekével. Bizony nagy szolgálatot tett nekik a kis kert, mert a maguk kapálta zöld nélkül felkopott volna az álluk.
Becsülték is a kis kert minden szegletét, és nem kellett a gyerekeket biztatni reggelente a gyomlálásra, szaladtak azok maguktól is sebesen, s óvták a finomságokat gyomtól, bogártól lelkiismeretesen.
Az almafát különösen szerették a kicsik, mert nemcsak fényes-piros almákat termett gazdagon, de dús lombja alatt lehetett a legédesebben aludni, ha elnyomta őket nyáridőn a meleg. Máskor meg kötelet csomóztak ágaira, s a fa erős karjaival hintáztatta őket, ha végeztek a kerti munkákkal.
A szomszéd kertben nem játszottak gyerekek, s almafa sem vetett árnyékot a földre. Üde, zöld gyep nyújtózott kényeskedőn a kert egyik végétől a másikig, melyből egy-egy bokor lombosodott csak elő. A kerítés mellett azonban, épp az almafa szomszédságában egy szemrevaló barackfa nődögélt. De amilyen szép volt s szívet gyönyörködtető ágainak finom arányaival, formás kis leveleivel, s hamvas gyümölcseivel, olyan öntelten és gőgösösen pislogott át a szomszéd almafára. Egyszer aztán nem bírta tovább és átszólt a kerítés fölött:
-Milyen közönséges vagy te almafa- mondta kötekedőn s rátartin a barackfa- és milyen göcsörtös a törzsed! Nevetnem kell! Csupa kóc a lombod! Ahogy így elnézlek, hírből sem ismered a lombfűrészt…Nézz rám, és végy példát rólam: nézd milyen karcsú a derekam! És mondd csak, minek nevelsz annyi almaporontyot?! Én évente nem termek többet 10 szem baracknál! Néha még az is sok! Minden jóravaló gyümölcsfa tudja, hogy minél kevesebbet terem, törzse, ága annál szebb marad. Ha éreznéd milyen puha, milyen selymes a kérgem. De te! Még az árnyékod is csúnya!
Az almafa nem szólt egy szót sem. Egyik karjával épp Pankát, a kert legkisebb lakóját hintáztatta, másik karján pedig egy csöpp almafiókát egyensúlyozott. Szegénykének játék közben megsérült a gyenge kis szára, amivel kapaszkodni tudott, s anyja őt óvta, rá figyelt egészen. A többi ágát meg ezerfelé húzta a gömbölyödő kis almák sokasága. De azért a gonoszkodó szavak nem szálltak el nyomtalan a levegőben, s ha nem is felelt meg rá, azért belül, a vastag kéreg mögött bántotta a gúny erősen.
Mert persze nézte, csodálta ő a szomszédját, a karcsú, a nemes barackfácskát, de nem vágyott szépségére.
Boldog volt ő így is, kusza lombjával, évente vastagodó derekával, vidám almácskáival. Sőt, úgy érezte így teljes, így gömbölyű az élete, ami a kertben jutott neki.
De azért attól a naptól kezdve, hogy a barack olyan csúnyán megbántotta, igyekezett hátat fordítani neki, hogy a sértő szavak, s a becsmérlő pillantások ne tudják megsebezni.
Így teltek-múltak az évek. A barackfa, minden tavasszal gyorsan virágba borult, ezzel is megelőzve az egyre terebélyesebb, egyre lombosabb almafát, hogy aztán néhány hónap múlva, korán elengedve, kosárba ejtve hamvas kis barackjait, újra üdén és karcsún illegesse magát a kerítés mentén. Bezzeg az almafa! Néha még októberben is csüngtek az ágain az almagyerekek, hisz olyan jó volt megbújni a sárguló lombszoknya ráncaiban. A kert gazdáinak szinte le kellett szakítani a ragaszkodó kis gömbölyödőket az almafáról. És milyen nagyok lettek addigra, és milyen édesek! S ha úgy alakult még húsvétkor is őrizték édesanyjuk illatát a kicsi kamrában.
Egyik évben aztán későn érkezett a tavasz. A Nap csak sápadozott az égen, az ólmos felhők mögül nem tudott melegíteni. A barackfa azonban fittyet hányt a hidegre, s nemtörődöm módon kipattintotta rügyeit egy fázós hajnalon. Másnapra az összes kis barackvirág fagyottan hullott a földre, s nem csak a virágok, a fa összes levele elpusztult. Didereghetett a gőgös barackfa, abban az évben bizony kopaszon maradtak az ágai. Tavasszal a hidegtől, s a széltől szenvedett, nyáron a forróság aszalta, tördelte száraz ágait. S mire eljött az ősz, nem maradt semmi szépségéből. És szépségével a büszkesége is odalett, s bizony nem ócsárolta többé az almafát gonoszul, mert a dús lombú almafa egész évben óvta, vigyázta a pórul járt szomszédot. Ha vihar tépte a kertet, göcsörtös, erős ágaival átnyúlt a kerítés fölött, s magához ölelte a barackfát, ne törje, ne pusztítsa el a szél egészen, ha a Nap perzselte őket, árnyékot vetett a beteg fára szelíden.
S amíg csak tudta, teremte tovább az almákat csendesen…
A kicsi házban egy szegény ember élt a feleségével és hét gyermekével. Bizony nagy szolgálatot tett nekik a kis kert, mert a maguk kapálta zöld nélkül felkopott volna az álluk.
Becsülték is a kis kert minden szegletét, és nem kellett a gyerekeket biztatni reggelente a gyomlálásra, szaladtak azok maguktól is sebesen, s óvták a finomságokat gyomtól, bogártól lelkiismeretesen.
Az almafát különösen szerették a kicsik, mert nemcsak fényes-piros almákat termett gazdagon, de dús lombja alatt lehetett a legédesebben aludni, ha elnyomta őket nyáridőn a meleg. Máskor meg kötelet csomóztak ágaira, s a fa erős karjaival hintáztatta őket, ha végeztek a kerti munkákkal.
A szomszéd kertben nem játszottak gyerekek, s almafa sem vetett árnyékot a földre. Üde, zöld gyep nyújtózott kényeskedőn a kert egyik végétől a másikig, melyből egy-egy bokor lombosodott csak elő. A kerítés mellett azonban, épp az almafa szomszédságában egy szemrevaló barackfa nődögélt. De amilyen szép volt s szívet gyönyörködtető ágainak finom arányaival, formás kis leveleivel, s hamvas gyümölcseivel, olyan öntelten és gőgösösen pislogott át a szomszéd almafára. Egyszer aztán nem bírta tovább és átszólt a kerítés fölött:
-Milyen közönséges vagy te almafa- mondta kötekedőn s rátartin a barackfa- és milyen göcsörtös a törzsed! Nevetnem kell! Csupa kóc a lombod! Ahogy így elnézlek, hírből sem ismered a lombfűrészt…Nézz rám, és végy példát rólam: nézd milyen karcsú a derekam! És mondd csak, minek nevelsz annyi almaporontyot?! Én évente nem termek többet 10 szem baracknál! Néha még az is sok! Minden jóravaló gyümölcsfa tudja, hogy minél kevesebbet terem, törzse, ága annál szebb marad. Ha éreznéd milyen puha, milyen selymes a kérgem. De te! Még az árnyékod is csúnya!
Az almafa nem szólt egy szót sem. Egyik karjával épp Pankát, a kert legkisebb lakóját hintáztatta, másik karján pedig egy csöpp almafiókát egyensúlyozott. Szegénykének játék közben megsérült a gyenge kis szára, amivel kapaszkodni tudott, s anyja őt óvta, rá figyelt egészen. A többi ágát meg ezerfelé húzta a gömbölyödő kis almák sokasága. De azért a gonoszkodó szavak nem szálltak el nyomtalan a levegőben, s ha nem is felelt meg rá, azért belül, a vastag kéreg mögött bántotta a gúny erősen.
Mert persze nézte, csodálta ő a szomszédját, a karcsú, a nemes barackfácskát, de nem vágyott szépségére.
Boldog volt ő így is, kusza lombjával, évente vastagodó derekával, vidám almácskáival. Sőt, úgy érezte így teljes, így gömbölyű az élete, ami a kertben jutott neki.
De azért attól a naptól kezdve, hogy a barack olyan csúnyán megbántotta, igyekezett hátat fordítani neki, hogy a sértő szavak, s a becsmérlő pillantások ne tudják megsebezni.
Így teltek-múltak az évek. A barackfa, minden tavasszal gyorsan virágba borult, ezzel is megelőzve az egyre terebélyesebb, egyre lombosabb almafát, hogy aztán néhány hónap múlva, korán elengedve, kosárba ejtve hamvas kis barackjait, újra üdén és karcsún illegesse magát a kerítés mentén. Bezzeg az almafa! Néha még októberben is csüngtek az ágain az almagyerekek, hisz olyan jó volt megbújni a sárguló lombszoknya ráncaiban. A kert gazdáinak szinte le kellett szakítani a ragaszkodó kis gömbölyödőket az almafáról. És milyen nagyok lettek addigra, és milyen édesek! S ha úgy alakult még húsvétkor is őrizték édesanyjuk illatát a kicsi kamrában.
Egyik évben aztán későn érkezett a tavasz. A Nap csak sápadozott az égen, az ólmos felhők mögül nem tudott melegíteni. A barackfa azonban fittyet hányt a hidegre, s nemtörődöm módon kipattintotta rügyeit egy fázós hajnalon. Másnapra az összes kis barackvirág fagyottan hullott a földre, s nem csak a virágok, a fa összes levele elpusztult. Didereghetett a gőgös barackfa, abban az évben bizony kopaszon maradtak az ágai. Tavasszal a hidegtől, s a széltől szenvedett, nyáron a forróság aszalta, tördelte száraz ágait. S mire eljött az ősz, nem maradt semmi szépségéből. És szépségével a büszkesége is odalett, s bizony nem ócsárolta többé az almafát gonoszul, mert a dús lombú almafa egész évben óvta, vigyázta a pórul járt szomszédot. Ha vihar tépte a kertet, göcsörtös, erős ágaival átnyúlt a kerítés fölött, s magához ölelte a barackfát, ne törje, ne pusztítsa el a szél egészen, ha a Nap perzselte őket, árnyékot vetett a beteg fára szelíden.
S amíg csak tudta, teremte tovább az almákat csendesen…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése