A cica és a kristályszárnyú pille

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy gyönyörű kis macska, akit úgy hívtak, hogy Március. Gyönyörű hangja volt a cicának, talán senki se tudott nála szebben nyávogni, azért is nevezték el Márciusnak, lélegzetelállító miááááákolása miatt. Úgy tudott sírni, hogy mááárciiiiiuuuu, máááárciiiiuuu, hogy abba belesajdult bárki szíve.

BÓDIS OXÁNA: TÉLI PILLANGÓ

Hozzá is szokott, hogy ha csak elnyaffintotta magát, mert éhes volt, vagy fázott, vagy simogatásra vágyott, gazdája már ugrott is és töltötte tele a tálkáját, emelte a karjába dédelgetésre, vagy saját takarójával takargatta, nehogy meghűljön a kis jószág.

Március kényeskedőn jött ment a világban. Szerette az életet, a maga módján szerette a gazdáját is, néha, ha kedve szottyant körbehízelegte őt, de azért rátartisága távol tartotta a valódi közeledéstől. Ennek ellenére a gazdája rajongott érte és féltette is nagyon a kicsi cicát, óvta volna még a széltől is. Ám a cica nagyon szeretett csavarogni, nem tűrte a bezártságot és ahogy nőtt, egyre messzebb és messzebb jutott kalandozásai során. Erdőkön, mezőkön-réteken barangolt, patakok vizén gázolt keresztül, néha napokig is eltartott mire hazatalált. Akkor aztán eltűrte gazdája örömét, engedte, hogy egyenként kiszedegesse bundájából a bogáncsot, engedte, hogy megfésülje szőrét, hogy enni adjon neki.

Egy nap aztán minden megváltozott. Március reggel újra nekilódult, kalandkereső kedve messze vitte a háztól, messze az otthonától. Szép idő volt aznap, sütött a Nap, éledezett a természet is, már nem volt tél, de nem volt tavasz – az élet két világ határán egyensúlyozott. És akkor váratlanul, a semmiből hatalmas vihar csapott le a vidékre. De az a vihar nem szélből született. Esőt se hozott, nem kavart port, nem szórt villámokat, nem lett hideg…. a világ mégis megfagyott.

Szegény cica körül egy szempillantás alatt vált minden mozdulatlanná. Megdermedt az élet, megállt minden, és eltűntek a szagok is. A szagok, amelyek addig bármilyen messziről csalhatatlanul hazavezették. Mintha befogta volna az orrát valami láthatatlan kéz: nem tudott tájékozódni, nem tudta merre forduljon. Akkor kétségbeesett nyávogásba kezdett, de hiába, ahogy a mozdulatok és szagok, úgy a hangok is lebénultak- nem hallotta senki néma sírását.

És amikor azt hitte, már mindennek vége, akkor eszébe jutott egy emlék: egy mozdulat, ahogy gazdája megsimogatta, aztán jött a másik emlék, ahogy belelefetyel a langyos tejjel teli tálba, majd a következő, ahogy önfeledten hancúrozik otthon, bukfencet vet, a függönnyel játszik, elnyúlik a kanapén, lustálkodik a kertben, árnyékot kerget a fák alatt. Hirtelen valami gyönyörű zsibongást érzett Március a gyomrában, mintha valami ott belül megmozdult volna. Sajgó, de édes érzés mocorgott benne az az otthona, a gazdája, a régi élete után, míg körülötte semmi se rezdült.  El kezdett vágyakozni az után, amit olyan természetesnek vélt addig, hogy szinte észre se vette. A mozdulatlanság mögött pedig meglátta a színeket, mert a színek nem vesztek el, és nem vesztek el az érzések sem. 

BÓDIS OXÁNA: TÉLI PILLANGÓ

És akkor váratlanul egy gyönyörű pillangó röppent fel előtte az egyik fára. Mintha kristályból született volna az a pille, csak úgy szikrázott a két szárnya, és Március nem is értette, hogy míg minden mozdulatlan, a pillangó szabadon verdeshet a szárnyával. De nem sokat gondolkodott rajta, mert amit a pillangó szárnya megérintett, az újra elevenné vált: szárnycsapásról-szárnycsapásra törte szét a fagyot Március körül, érintésről-érintésre vezette hazafelé, a saját életébe a kóborló kis cicát a kristályszárnyú pillangó, az egyetlen mozduló ebben a világban: a REMÉNY.