Valahol messze- messze, meredek, vad hegyek hátán élt a fenyők büszke népe. Zöld tüskekoronás fejük átdöfte az ég szelíd kékjét. Barna-pikkelyes lábaiknál csak rejtőzködő gomba és alázatos moha termett csendesen.
Egyenes fák birodalma volt az, derekuk semmilyen hatalom előtt nem hajolt, csak a szél uralkodott rajtuk egyedül. Ám hajlítani ő sem tudta őket, ha haragjában keresztül süvített a fenyőerdőn, kidőlt, kettéroppantott, halott fák maradtak a nyomában.
Ebben az erdőben született meg az a két kis fenyő is, akiről írni akarok nektek. Már születésük pillanatában tudták, hogy ők egymásnak teremtődtek. De hiába nézték egymást vágyakozva, hiába hajoltak egymás felé borzolódó tüskékkel – egymást soha el nem érhették. Örökös fájdalom keményítette hát meg szívüket. Gorombáskodtak testvéreikkel, elzavarták a vállukon pihenő madarakat. Szenvedtek és nem tudták elviselni az ölelkező fák látványát, a fészket rakó madarak érintését.
Egy nap aztán emberek érkeztek a túlsó hegyoldalról. Kezükben villogó szekerce, szájuk sarkában füttyös jókedv volt. Nem sokat teketóriáztak, két kézre kapták a szerszámokat és nekiestek a fenyőknek. Előbb a lány lombos, dús koronája hullt az erdő avarjába, majd azonnal követte őt a fenyőfiú is.
Életükben egyetlen pillanatra sem érinthették a másikat, haláluk pillanata azonban mérhetetlen boldogságot adott nekik. Lenn a földön a két zöld lomb összeölelkezett, ágaik egymásba gabalyodtak, törzsük egymásnak feszült.
Egyetlen pillanatot kaptak, egyetlen villanásnyi időt a szerelemre. De nekik elég volt. A szekercék nyomán a két törzsből aranyló, illatos vér csepegett a száraz tűlevelekre. A két fenyő vére összekeveredett és együtt szilárdult meg.
Az egyik favágó vette észre, hogy a csepegő gyanta egy szívet rajzol. Hazavitte és egy egyszerű ezüst foglalatba illesztette.
Ma már enyém ez a szív. Ha a nyakamba akasztom, fenyőillatot érzek és még valamit. Mi emberek úgy hívjuk: szerelem.
Egyenes fák birodalma volt az, derekuk semmilyen hatalom előtt nem hajolt, csak a szél uralkodott rajtuk egyedül. Ám hajlítani ő sem tudta őket, ha haragjában keresztül süvített a fenyőerdőn, kidőlt, kettéroppantott, halott fák maradtak a nyomában.
Ebben az erdőben született meg az a két kis fenyő is, akiről írni akarok nektek. Már születésük pillanatában tudták, hogy ők egymásnak teremtődtek. De hiába nézték egymást vágyakozva, hiába hajoltak egymás felé borzolódó tüskékkel – egymást soha el nem érhették. Örökös fájdalom keményítette hát meg szívüket. Gorombáskodtak testvéreikkel, elzavarták a vállukon pihenő madarakat. Szenvedtek és nem tudták elviselni az ölelkező fák látványát, a fészket rakó madarak érintését.
Egy nap aztán emberek érkeztek a túlsó hegyoldalról. Kezükben villogó szekerce, szájuk sarkában füttyös jókedv volt. Nem sokat teketóriáztak, két kézre kapták a szerszámokat és nekiestek a fenyőknek. Előbb a lány lombos, dús koronája hullt az erdő avarjába, majd azonnal követte őt a fenyőfiú is.
Életükben egyetlen pillanatra sem érinthették a másikat, haláluk pillanata azonban mérhetetlen boldogságot adott nekik. Lenn a földön a két zöld lomb összeölelkezett, ágaik egymásba gabalyodtak, törzsük egymásnak feszült.
Egyetlen pillanatot kaptak, egyetlen villanásnyi időt a szerelemre. De nekik elég volt. A szekercék nyomán a két törzsből aranyló, illatos vér csepegett a száraz tűlevelekre. A két fenyő vére összekeveredett és együtt szilárdult meg.
Az egyik favágó vette észre, hogy a csepegő gyanta egy szívet rajzol. Hazavitte és egy egyszerű ezüst foglalatba illesztette.
Ma már enyém ez a szív. Ha a nyakamba akasztom, fenyőillatot érzek és még valamit. Mi emberek úgy hívjuk: szerelem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése