A Tündérfa balladája

 

Részlet a Nyugati Hegyek Tündérkrónikájának hetedik tekercséből, melyet 1345 tavaszán jegyzett fel Liliré, a lombsuttogású mesemondó:

Volt egy fa, Tündérfa, élt annak minden ága boga.
Ezer bogon ezer ág, minden ágán ezer virág.
Ezer virág, de mind másmilyen,
minden ága más gyümölcsöt terem.
És az illata mézbemártott, bódító,
alá ne heveredj, túl édes, kábító.

Alá, ha sárkányfi feküdt le,
torkában kihunyt a parázs, elhamvadt tüze.
Nem evett többé mást csak füvet és almát,
legelni kezdett, mint ki kezes bárány.
S akkor a fa rögvest magába zárta,
azt a sárkányt többé senki se látta.
De a fa nemcsak sárkányt rabolt,
illatával embert is, ha közelébe volt,
Odahúzott, szinte dalolt, s almával kínált…
mert ismert az a fa, minden varázst,
minden ármányt.

Így, így hívta magához azt a kis királylányt,
ki aztán eltűnt, mint ki sose létezett.
De a fa kérge mögött sírt és szenvedett,
ezer meg ezer évig raboskodott,
míg egy nap, egy hős vitéz végre
csodát álmodott.

Álmában látta a fát, s a kéreg mögött
a senyvedő lányt.
Hallotta, ahogy szabadság után kiált
vadul, szinte sikolt,
azt is, ahogy a fa minden hangot kiolt.

De a vitéz hallotta, s útnak eredt.
hegyen és völgyön keresztül nyomult.
Útját nem állhatta semmi,
se fa, se állat, se élő, se holt.

A lány is álmodott.
Álmodott egy vitézről,
ki nem íjjal jő,
hisz az fát, lányt,
sárkányt is keresztül lő.

Álmodott egy vitézről
Ki titokban érkezik,
árnyként, csendesen
kinek lelkében a tűz izzó,
ki nem gyilkos,
mégis szabadító.

S jött is a vitéz úgy,
mint apró hernyó,
talán nem is hős volt az,
csak nagyot álmodó.
Puha teste úgy remegett,
úgy rágta a kérget,
mint ki ezer éve éhezett –
de nem gyümölcsre, nem virágra vágyott,
ő a raboskodó lány miatt érkezett.

 Napok múltak, aztán hetek,
a hernyó csak rágott,
szűk lett a rejtek, a fa megrepedt,
s a lány kilépett, így kapott új életet.

S hol egy vitéz gyenge lett volna,
hol sok hős páncélja már elveszett,
egy kis hernyó úrrá lett a varázsfán,
mert nem ölni jött, csak úgy, mint aki szeret.

S a kis hernyó bábbá változott,
pillangóvá, majd emberré alakult
ott a fa tövén, a Hold alatt.
Megfogta a lány gyenge
kis kacsóját,
úgy indultak haza…
magas hegycsúcsokon át.

És a fa, ki addig rabságot tartott,
se volt bűnös – csak átok lakott
ágai közt, a gyökerei mélyén,
egy régi varázslat súlyos, vaspecsétjén.

Ő sem akart zárni, bántani,
csak félni tanították, s megtartani –
mit egyszer szeretett, azt nem engedte,
hisz nem tudta, mi a szabadság,
nem is érthette.

De mikor a lány kilépett belőle,
és visszanézett lágyan,
amikor a könyörület
szavával búcsúzott kedvesen
akkor a fa úgy remegett,
mint addig sosem,
és egy jó tündér szíve mozdult,
dobbant meg ott bent.

Lombja zöldebb lett, illata lágyabb,
virágai már nem kábították azt,
kit arra vetett az átok…
csak nevettek, csak ringtak,
mint boldog leányok,
kik táncolni hívják a világot.

Gyümölcsei mosolyban értek,
ízük már nem súlyos álmot,
hanem szép ébredést hoztak.
S olyan életet, mi nem zár,
hanem kapukat nyitogat.

A fa is szabad lett,
így lett Tündérfa.

Édes gyümölcsöt termő,
örök tavasz, örök nyár

A kép Canva AI laborban készült.