Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak
egy kényeskedő, durcás kedvű lánya, aki soha nem volt elégedett semmivel. Ha
rosszkedve volt, bizony néha még a keze is eljárt, és ha meg nem is ütötte
szegény szolgálólányt, azért nem egyszer toporzékolt előtte, vagy földhöz vágta
a vacsoráját, de úgy, hogy utána egész éjjel a törött kristálytányér
szilánkjait szedegette a lányka alvás helyett. Más estéken szándékosan
elhasította aranyszálakból szőtt ruháját, hogy aztán a szolgácska pihenés helyett
lámpafénynél rongálja a szemét, míg hétszázhetvenhét öltéssel meg nem varrta a
hasadást. Egyszóval, komisz egy teremtés volt az a királylány, az tudja csak
mennyire, aki a közelében élt.
De mulatni nagyon szeretett, egyik bál követte a másikat a
királyi palotában, alig győzték sütni a sok pecsenyét, volt ott dínom- dánom,
néha napokig.
Olyankor még nehezebb volt a szolgaság a szegénylánynak,
mert ha más napokon is egyre sürgette egyik dologtól a másikig a királylány, a
báli mulatságok előtt teljesen kifordult magából. Csak úgy sorolta a
parancsait, szegény szolgáló meg azt se tudta, hova kapjon. Gombot varrt,
szalagot igazított, befonta, aztán kiengedte a királylány haját, koronát
fényesített, bőrtopánkát pucolt, befűzte karcsú derekát, hogy aztán ijedten rebbenjen
hátra, mert bármi történt, mindenért őt okolta a királylány. Ha a haja nem lett
elég fényes, vagy nem lett elég bongyor, ha felhő kúszott az égre és a korona
fényén nem esett hasra a Nap, ha eső jött és sárba cuppant a topánkájával, ha
teletömte a bendőjét süteménnyel és aztán nem mutatott elég karcsún a cifra
tükörben a dereka…. ez mind, mind kihozta a béketűrésből, amit aztán szegény
kislányon torolt meg, rajta verte el a port. Sokszor, nagyon sokszor sírt
szegény kis szolga szegényes kis kamrájába húzódva, sokszor volt olyan piros
szépséges kis arca, mint a pipacs – rajta is ragadt a név.
Történt egy napon, egy még az eddigieknél is fényesebb bál
előtt, hogy a nagy kapkodásban Pipacs elszakította a királylány kedvenc piros
selyemruháját. Nagy sietve kapta elő a szekrényből, selyme beleakadt a szekrény
rézkilincsébe és reccs - deréktól bokáig felhasadt a nagy becsben tartott ruha.
Jaj de megrémült a kicsi lány, mert ennél kisebb vétségért is lakolt már
koplalással, vagy kergette körbe a palota udvarán úrnője, hát elképzelni se
tudta milyen büntetést oszt majd ki rá ezért könyörtelenül.
Nem mert a palotában maradni egy percet se, egy óvatlan
pillanatban kisurrant a kapun, és csak szaladt, szaladt, míg egy rétre nem ért.
Olyan régóta a palotában volt már, hogy nem ismerte fel a rétet, pedig bizony
totyogós korában gyakran tücskörészett ott, akkor még könnyű lélekkel a réten,
mert az bizony szülőfaluja határát pázsitolta.
Ahogy ott üldögélt nagy búsan, ahogy ott hullott a könnye
keservesen, egyszer csak egy piros kis libbenést látott meg a szeme sarkából,
aztán egy másikat, majd egyre többet: mintha kicsi lángok csaptak volna fel itt
is, ott is a rét zöld füvén. Ahogy kitörölte a könnyeket a szeméből, akkor
látta meg, hogy telis teli van a rét pipaccsal. De nem akármilyen pipaccsal –
tündérpipaccsal. Ezernyi apró pipacstündér libegtette csodás sziromszoknyáját a
réten. Egyik szebb volt, mint a másik,
egyik kedvesebb, mint a másik. Meg is kérdezték nyomban mi nyomja a szívét,
miért az a nagy könnyhullató bánat. Akkor szépen, sorban elmesélte Pipacs, hogy
milyen sora van neki a palotában, hogy tépi-űzi a királylány folyton, hogy
nincs neki egy perc nyugta, egyik munka üti ki a kezéből a másikat. Elmesélte
azt is nagy bátran, mint akinek már vesztenivalója semennyi, hogy bizony addig
rohant, addig kapkodott, míg végül elszakította, tönkretette a királylány
kedvenc piros selymét és most aztán nincs neki se lakása, se munkája, se
kenyere, attól tart a becsülete is odalesz.
Csak ingatták fejüket az apró pipacstündérek, csak
libegtették csinos szoknyájukat ennyi könyörtelenség hallatán. Aztán
összedugták a fejüket, tapsoltak hármat, majd mindegyik tündér lehasított
egy-egy szirmot gyönyörű selyemszoknyájából. Azokat a lány kezébe adták, mellé
tettek még láthatatlan varázsfonalat és egy sziporkázó aranytűt is – úgy
küldték vissza a palotába. Szedte a lány a lábát sebesen, rohant, ahogy csak
tudott, hogy a pipacs szirmok bűbáj selymével megjavítsa a királylány ruháján a
hasadást. Úgy is lett, olyan szépen eltakarták a szirmok a rontást, hogy nem
volt olyan éles emberi szem, ami azt észre vehette volna.
Ám alig öltötte magára pipacs -
szirmos ruháját a királylány, alig fűzte be a derekát a kis szolga, olyan mély
álom borult arra hirtelen, hogy ott ültében, a saját cifra tükre előtt elaludt.
Hiába szólongatta Pipacs, hiába rázta, az bizony úgy húzta a lóbőrt, öröm volt
hallgatni. Nem ment bálba se akkor este, de még a következő héten se.
Pipacs meg összeszedegette a maradék szirmokat, gondolta
elűzi azokkal kis alvókamrája komorságát, de alig nyúlt értük, az aranytű sebes
munkába fogott menten, csak úgy húzta maga után a láthatatlan fonalat. Mire
egyet pislantott Pipacs, olyan szép ruhát varrt a tű magától, de olyan pirosat,
olyan selymeset, hogy látni is gyönyörűség volt. Akkor súgtak neki a tündérek:
ő meg magára öltötte azt a csodaruhát, és mire észbe kapott, már a báli
forgatag kellős közepén állt, de olyan sudáran, olyan szépségesen, hogy senki
fel nem ismerte benne a kis szolgálólányt. Akadt is táncosa, kérője nyomban, a
szomszéd birodalom királyfija vetett rá szemet. És Pipacs szíve és arca is
lángba borult. Pipacspiros lett, de ezúttal nem a szégyen húzta rá a pipacs
pirosát, hanem a boldogság és a szerelem.
Haza is vitte a király még akkor éjjel, feleségül vette és
máig boldogan élnek, édes, pipacsarcú lánykáik örömére, ha meg nem haltak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése