Abban az évben szárazság perzselte fel a sovány földeket, alig termett eleség. Decemberre már üresen ásítoztak a hideg kamrák, s a pincék száraz homokjával szégyenlősen takarózott az a néhány káposztafej, ami még a kurta, koldus őszről megmaradt.
Szegény nagyanyó is nélkülözött. A konyha polcán egy kis liszt, egy csupor, tavalyról megmaradt lekvár, néhány tojás, és egy bögre zsír árválkodott. S a kamrában, egy takaros kis kosárban, kilenc szem kincset érő dió. Karácsonyra. Kalácsot ilyen kevés kis dióval nem süthetett, de palacsintát igen. Kilenc szem dióval várta hát a karácsonyt.
Aztán fagyos lábakkal az is megérkezett. Nagyanyó egész délelőtt készülődött. Rőzsét halmozott fel a kályha előtt, tüzet rakott, parazsasat, aztán kisöpört, tiszta kötényt kötött, előhozta a diókat ringató kosarat. S nézte vágyakozva, éhesen.
Kinn nagy, varázsos pelyhekkel hullani kezdett a hó. A kályha duruzsolva ontotta a meleget, tüzesedett a teteje, úgy ahogy illik karácsonyi sütés idején.
Épp a lisztet szitálta a tálba, amikor nyílt az ajtó, s a konyhába toppant a szomszéd kislány, Sárika.
-Édesanyám küldött, Nagyanyókám,- azt kérdezi, az édes, nem lenne e egy szem tojása? Tésztát gyúrnánk, ha lenne, estére…
-Van Kincsem, adok is, de hallod e, - gondolt hirtelen fényeset az anyóka: itt van egy kis dió is. S mielőtt meggondolhatta volna magát, már a markába is nyomott az apró kislánynak három szem diót. Egyet-egyet minden kis testvérnek.
Így csak hat diója maradt nagyanyónak, de ő azt nem bánta, melegedő szívvel fordult újra tűzhelyhez. De még meg se sült az első palacsinta, újra nyílt az ajtó. A hideg szél havat sodort a konyhába, s még valakit, egy öreg karácsonyi koldust. Nagyanyóka csak ránézett, s azonnal a tarisznyájába rakta a három legnagyobb diószemet.
Aztán kézbe vette a régi diótörőt és munkához látott. Az első dió úgy roppant össze, mintha papírból lett volna, s a belsejében nem volt semmi. Hártyává aszalódott az ízes dióbél. A második dió nehezen adta magát, hármat is kellett koppantania az anyókának, mire feltárta belsejét. De a kemény burok mögött féreg rágta meg a drága belet. Az anyóka, gondolkodás nélkül, a tűzbe vetette.
Aztán a kezébe vette az utolsó diót, méregette a súlyát, még a füléhez is odatartotta, rázogatta, vajon mit takar a kemény héj. Végül késheggyel, óvatosan, hogy a dióbél egyben maradjon, szétfeszítette a diókapu szárnyait.
Odabenn gyönyörű, hatalmas dióbél lapult.
Nagyanyóka könnyes szemmel nézte, aztán kendőt terített a vállára, s kilépett a sötétedő délutánba. A szél gorombán verte a havat a kendőre, az arcába, alig látott. De ő a fal mellett az ablakpárkányig óvakodott. Lesöpörte a havat róla, s a diót, az utolsó dióját, az ablakpárkányra rakta. Ajándékul a cinegéknek, s minden éhező, apró kismadárnak.
Aztán a tűz mellé ült. Melegedett. Kezébe vette az utolsó dió üresen maradt héját. Kemény, formás kis csonthéj volt. Tenyérbe gömbölyödő. Éppen, mint egy apró bölcső. Nagyanyóka elmosolyodott, s újra munkához látott. A kis bölcsőt puha ronggyal bélelte, kukoricaszemből arcocskát ragasztott belé, s kis fodrot vágott egy régi pólyaszélből. Csipkéset, meseszépet. Ingecskének. Öltöztette Jézust öreg, dolgos kezeivel ügyesen.
Aztán csak ült a tűz mellett, tenyerén a kis bölcsőt ringatva. Szent este volt.
Szegény nagyanyó is nélkülözött. A konyha polcán egy kis liszt, egy csupor, tavalyról megmaradt lekvár, néhány tojás, és egy bögre zsír árválkodott. S a kamrában, egy takaros kis kosárban, kilenc szem kincset érő dió. Karácsonyra. Kalácsot ilyen kevés kis dióval nem süthetett, de palacsintát igen. Kilenc szem dióval várta hát a karácsonyt.
Aztán fagyos lábakkal az is megérkezett. Nagyanyó egész délelőtt készülődött. Rőzsét halmozott fel a kályha előtt, tüzet rakott, parazsasat, aztán kisöpört, tiszta kötényt kötött, előhozta a diókat ringató kosarat. S nézte vágyakozva, éhesen.
Kinn nagy, varázsos pelyhekkel hullani kezdett a hó. A kályha duruzsolva ontotta a meleget, tüzesedett a teteje, úgy ahogy illik karácsonyi sütés idején.
Épp a lisztet szitálta a tálba, amikor nyílt az ajtó, s a konyhába toppant a szomszéd kislány, Sárika.
-Édesanyám küldött, Nagyanyókám,- azt kérdezi, az édes, nem lenne e egy szem tojása? Tésztát gyúrnánk, ha lenne, estére…
-Van Kincsem, adok is, de hallod e, - gondolt hirtelen fényeset az anyóka: itt van egy kis dió is. S mielőtt meggondolhatta volna magát, már a markába is nyomott az apró kislánynak három szem diót. Egyet-egyet minden kis testvérnek.
Így csak hat diója maradt nagyanyónak, de ő azt nem bánta, melegedő szívvel fordult újra tűzhelyhez. De még meg se sült az első palacsinta, újra nyílt az ajtó. A hideg szél havat sodort a konyhába, s még valakit, egy öreg karácsonyi koldust. Nagyanyóka csak ránézett, s azonnal a tarisznyájába rakta a három legnagyobb diószemet.
Aztán kézbe vette a régi diótörőt és munkához látott. Az első dió úgy roppant össze, mintha papírból lett volna, s a belsejében nem volt semmi. Hártyává aszalódott az ízes dióbél. A második dió nehezen adta magát, hármat is kellett koppantania az anyókának, mire feltárta belsejét. De a kemény burok mögött féreg rágta meg a drága belet. Az anyóka, gondolkodás nélkül, a tűzbe vetette.
Aztán a kezébe vette az utolsó diót, méregette a súlyát, még a füléhez is odatartotta, rázogatta, vajon mit takar a kemény héj. Végül késheggyel, óvatosan, hogy a dióbél egyben maradjon, szétfeszítette a diókapu szárnyait.
Odabenn gyönyörű, hatalmas dióbél lapult.
Nagyanyóka könnyes szemmel nézte, aztán kendőt terített a vállára, s kilépett a sötétedő délutánba. A szél gorombán verte a havat a kendőre, az arcába, alig látott. De ő a fal mellett az ablakpárkányig óvakodott. Lesöpörte a havat róla, s a diót, az utolsó dióját, az ablakpárkányra rakta. Ajándékul a cinegéknek, s minden éhező, apró kismadárnak.
Aztán a tűz mellé ült. Melegedett. Kezébe vette az utolsó dió üresen maradt héját. Kemény, formás kis csonthéj volt. Tenyérbe gömbölyödő. Éppen, mint egy apró bölcső. Nagyanyóka elmosolyodott, s újra munkához látott. A kis bölcsőt puha ronggyal bélelte, kukoricaszemből arcocskát ragasztott belé, s kis fodrot vágott egy régi pólyaszélből. Csipkéset, meseszépet. Ingecskének. Öltöztette Jézust öreg, dolgos kezeivel ügyesen.
Aztán csak ült a tűz mellett, tenyerén a kis bölcsőt ringatva. Szent este volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése