A legnagyobb király

 

Ott, ahol a mese ébred,
s a Hold fényében álom lépked,
hol táltos paripa dobbant, s nevet,
hol egykor sárkány perzselt ezüstfüvet,
ott áll a vár, száz toronnyal,
kristályból font koszorúkkal,
s benne él a táj nagy királya,
kinek az uralkodás egyetlen vágya.
Nevét a szél is halkan súgja:
Zordonfő, a jeges ormok ura,
kinek szava ágaskodó vihar,
tekintete súlya alatt meghajlik
 a fa is hamar.

Szíve dölyfös, mert rég volt gyermek
s egy jóslat miatt lelke dermedt:

„Ki lányod szemébe néz majd hát
szívébe az mártja rozsdás kardját.”

Félt a király, sőt rettegett,
hiába tette rendbe a földet meg az eget.
Sebezhető volt ő maga is:
kislánya volt az egyetlen, mit féltett:LILIT.

De nevén nem szólította soha,
úgy tűnt a lánya számára nem is létezik.
meg nem ölelte, úgy tett, mint ki mostoha.

Egy nap aztán történt valami iszony:
egy varjúszárny hussant át a tisztáson….
egy páncélos lovag, vad, hollófekete
elrabolta Lilit, s ledőlt a palota aranyteteje.

Zordonfő tombolt, zokogott.
Ezernyi lóra, ezer ember kapott.
vihart küldött utánuk és jeget,
de a hollólovag csak nevetett, csak nevetett:
gyere utánam, gyere érte, ha szereted.
S a király, az apa útnak eredt,

Kardja száz szörnyön ütött sebet,
ment, hegyen, völgyön, tündérkapun át,
ment, ki se nem hall, se nem lát:
de szívén viselte lánya mosolyát……….

Ment, ment a király, száz nap
s száz éjen át,
arany palástját tépte szél, cibálta ág.
Útján porrá lett minden dölyf, hatalom.
csak lánya hangját hallotta
„Hol vagy apám? Jössz értem, tudom!”

Jégmezőkön kelt át, hol farkas üvölt,
S hol a fák gyökere alatt tűzsárkány költ.
S egy napon, az Árnyvölgy peremén, hol az idő is remeg,
állt egy torony, körül hollók, szárnyuk éjfeketén lebeg.
Ott raboskodott Lilit, de csillogott szeme,
apja keresi őt, - ebben volt ereje.

A hollólovag, ki gyermeket lopott,
rögvest kihívta Zordonfőt harcra,
legyen birok,
szárnya nagy, eltakarta a Napot.
Kioltott minden fényt, mi valaha létezett
elvett a királytól lányt, üdvöt, életet.

Mégsem nyert semmit, nem nyerhetett.
Hisz a harcban kard nem karddal ütközött:
A király szeretettel sújtott, fénnyel és emlékkel
döfött.
ki egykor volt rég, ott állt háta mögött.
Ott állt az a régvolt ifjú, a gyengéd, átvette helyét.

Úgy suttogta egyetlen lánya nevét,
ahogy esőt szárít fel a nap, a szél
halkan, csendesen: gyere Lilit, gyere
egyetlen gyermekem.

S a hollólovag eltűnt, ki tudja hova lett.
Tornya ledőlt, a fény feldereng.
Elment elvitte valami varázs máshova.
S a lány két karját apja nyakába fonta.

Nem az erő, s nem a trón arany fénye
teszi naggyá, ki a világ élére lépne,
hanem az, ki meghallja gyermeke szavát,
s kész érte bejárni a világ sötét oldalát.