A Békavár Hercege

Egy nap a Békakirály Békavárának langyos vizű, hínárölelésű tavában egy kis zöld varangyos béka született, egy apró herceg- egy még apróbb koronával a fején. Ám az a kis béka szerfelett különbözött a többi békától: csak a vízben érezte jól, biztonságban magát. Hiába szerették volna a szülei meg a testvérei meg az összes béka rokon, meg az alattvalók, hogy jöjjön ki a vízből, mutassa meg magát. Hiába szerették volna, hogy töltsön velük egy kis időt, játsszon velük a mocsaras parton, a zsombékok tövében... ő nem és nem ment. Félt attól, ami a vízen kívül várt rá. Egy idő után elunták a csalogatást a többiek, ha szóba került a kis békaherceg csak „brekegtek” egyet lemondóan - békén és magára hagyták őt a vízben. Azért néha odaszóltak neki valami biztatót, olykor ijesztették is, hogy ha kihűl a víz, bizony bajba kerülhet, nem hallgatott rájuk, nem is válaszolt.

Azért figyelte a többieket és sajgott valami ott belül, szívesen heveredett volna ki ő is a napsütötte sárba egy-egy percre, hogy igazán felmelegedjen a többiekkel - de nem mert.

Inkább a tó fölött szálldosó pillangókat figyelte, meg a szitakötőket, ahogy szivárványszínben csillogott a szárnyuk. Meg azokra a mesékre figyelt nagyon, amiket a béka-vének meséltek a többi a békaporontynak.

A pockokról is sok mesét, sok rémtörténetet hallott és azok a mesék jéghideg félelemmel töltötték el a szívét. Jaj a pockok, jaj azok a fogak! Csak remélte, hogy a pockok nem tudnak úszni, arra gondolt- lehet, csak nem akarnak. Hiszen, ha ő is tudna a szárazföldön is élni… talán a pockok is alkalmasak a vízi életre, csak valami erő visszatartja őket az úszkálástól.

Ezen a kérdésen sokszor és hosszasan eltűnődött. Nagyon nem is tudott mást csinálni hatalmas, aranyszín szeméig a vízbe merülten,- csak nézelődni lustán és gondolkodni a világ folyásán.

Egy nap azonban amint nézelődött a tó nyálkás, langyos vizéből kifelé... egyszer csak keserves, brekegő sírás ütötte meg a fülét, egy kis varangyos békalány lábára valami fényes szál, damil tekeredett, sehogy se tudott megszabadulni tőle, úgy odakötözte egy nádszálhoz az az eltéphetetlen, láthatatlan szál, szinte foglyul ejtette. A békaherceg csak hallgatta, csak hallgatta azt a nagy, panaszos sírást. Végül nem bírta tovább- és egy hatalmas ugrással a nádszál, a békalány mellett termett. Szinte magától mozdultak a lábai… mert sehogy se bírta elviselni tovább azt a zokogást. Amint a kis varangyos békalányt megpillantotta, olyat dobbant a szíve, még a tó túlsó partján is lehetett tán hallani. Segíteni akart, de hát hogyan?

Addig ugrándozott a csapdába esett békalány mellett, míg végül eszébe jutott, hogy a vének azt mesélték, a nádas szélén, már jó messze a víztől élnek a pockok. Azt is mesélték, hogy él köztük egy óriási, tűhegyes fogú pocok. Amióta csak kidugta a fejét a vízből, mindig félt attól a legendásan mérges hírben álló pocoktól. Magányos éjjeleken, amikor a többi béka hangversenyt adott a tó partján a holdfényben, ő azért rimánkodott magában- az a pocok meg ne hallja a többiek békaénekét, jaj csak a pocok be ne ugorjon mellé a vízbe! Így aztán ha a legnagyobb fogú pocok került szóba, úgy rettegett, ha nem lett volna amúgy is nyakig a vízben, elöntötte volna a hideg veríték.

De nem volt mit tenni, segítséget kellett kérnie. Dobogó szívvel ugrándozott a pocok lakhelye felé, életében nem félt még úgy soha.

- Pocok! szólt be a pocoklukba halkan… kérlek szépen….itthon vagy?

- Hát hol lennék te gyerek? Tán nyakig a vízben?  - morgott zsörtölődve a Pocok. - Mit akarsz?-  csodálkozott rá aztán békahercegre, mert bizony a pockok is hallották ám, hogy se éjjel, se nappal el nem hagyja az a tó vizét.

Bárhogy is remegett a hangja azonban a félelemtől a Békahercegnek, azért sorban elbeszélte, milyen nagy bajba került az a csöpp békalány.

Na, a pocoknak se kellett kétszer mondani, már surrant is hangtalanul a nádszálak között a békalány felé. Hegyes fogaival pár pillanat alatt elrágta a zsinórt és még alaposan össze is tekerte azt, bele ne akadjon más a nádas lakók közül.

A kis Békahercegnek, meg a Pocoknak aztán köszönetet mondott a megmentett békalány.

Attól kezdve aztán, hogy a bátorság és a segíteni akarás elűzte a félelmet – a kis békaherceg sok- sok időt töltött a parton is. A legtöbbet a békalány társaságában. Egy idő után, annak rendje és módja szerint beköltöztek a békavárba is, ezernyi békaporontyuk született és annál is többnek mesélték el, hogyan lesz a félelemből erő, az ugrásból - szerelem. 

A képek Canva AI laborban készültek