Sokáig fénytelen volt a karácsony, pedig télen, amikor hamar jön az este, bizony elkelne a fény nem csak az ünnepen, de a szürke hétköznapokon is.
Sokáig csak a kályha tüze lobbantott kis fényt, sugárzott meleget karácsonykor. Néha elég volt, néha azonban túl kevés, szűkös a világ és mivel takarékoskodni kellett mindig a tűzrevalóval, hát hamar sötétbe borult az ünnepi est.
Mi maradt, mi maradt hát az ünnepből, ha a fény ellobbant?
Maradtak a mesék. Mindig akadt egy fénylő ajkú mesemondó, aki nem volt rest szóval múlatni az időt - sokszor a vének szőtték a meséket és adták át azokat a kalandra, izgalomra, történésre éhes gyerekeknek, de néha éppen egy alig serdült fiú vagy lány adta tovább a történeteket, találtak ki újakat vagy csavartak rajtuk egy akkorát, hogy fél éjjel nem aludt el az aprónép az izgalomtól.
A mesék mellől azért továbbra is hiányzott a fény, különösen ünnepi éjszakákon.
Egy ilyen fénytelen, sötét Karácsony éjjel történt, hogy az egyik mesemondó felkiáltott az égre és alkudozni kezdett a csillagokkal. Sok, nagyon is sok csillag fénylett aznap éjjel a hideg égbolton, akik a fényük mellé bizony a meséket hiányolták. Mert hiába nyújtogatták messze - messze fénylő kis ujjaikat, hiába füleltek, hiába kíváncsiskodtak, a mesemondók hangja csak gyengén ért fel hozzájuk. Épp hogy hallottak valamit a mesékből, pedig amit hallottak, az a végletekig felcsigázta őket. Igen, a csillagok is akarták a meséket. Akarták a szépséges történeteket. Szerelemről, harcokról szőtt mesékre áhítoztak. Legendákat óhajtottak, koronás adomákat királyokról, hadvezérekről. Születésekről, örömről, bánatról, hűségről, árulásról. Mesékre vágytak és kész, és ezt valahogy megérezte, megértette a kis mesemondólány. Gyorsan alkut is kötött a csillagokkal. Ha Karácsony éjjel alászállnak az égből a csillagok, ha a karácsonyfák csúcsára, ágaira ülnek, ha fénnyel, csillogással töltik meg az Ünnepet, a házakat és az emberek szívét, akkor a mesemondók megosztják velük az emberi létezés, a sőt a világ legszebb meséit.
Így is lett. Még azon az éjjelen tucatjával ereszkedtek le a csillagok az égből. Odakucorodtak az emberek mellé. Csillagkezükkel megkapaszkodtak a fenyőágakon, mézes, meleg fénnyel árasztották el a házakat. Fénnyel válaszoltak a mesékre, és szavak nélkül tették gyönyörűvé a Karácsonyt.
Néha még ma is itt vannak, ma is velünk vannak, ma is hallgatják a meséket, de különösen akkor jönnek szívesen, ha jólelkű embernek kell ünnepet varázsolni. Vagy ahol nagy a szükség. Ahol a mese a túléléshez kell. Ha vigasztalni kell öreget, beteget, gyámoltalant, kisgyereket. Ha megérzik az igazi ünnepet az emberek szívében. Karácsonykor.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése