Dió karácsonyra

Minden évben, éppen úgy, ahogy máskor is, a titkos dobozból kerültek fel a fára édesanyjuk féltve őrzött üvegdíszei. Meg a papírdíszek, amelyeket talán még nagyobb gonddal őrizgette az anyukájuk, hiszen azokat évekkel azelőtt, szorgos, kicsi gyerek kezek vagdosták, ragasztgatták az ünnepre. Sok - sok álmot, sok szépséges percet őriztek azok a díszek. Elmúlt karácsonyok hangulatát, sütemények ízét, porcukros kis tenyerek maszatolását. Meséket, beszélgetéseket, összebújást. Benne volt azokban a díszekben egy család teljes élete.

Ám minden évben a nagymama kertjében álló vén diófáról hullott diók is díszítették a karácsonyfát. Ezen a karácsonyon talán utoljára, mert vén, nagyon vén volt már az a fa, félig az oldalára fektette egy nyári vihar. Tudták, ezt a telet már nem bírja ki a fa. Éppen ezért, ha lehet még nagyobb szeretettel szedték össze azt a pár diócskát, amit a fa még megérlelt. Cérnát hurkoltak rájuk és a fa legszebb ágaira akasztgatták a diókat.

Ahogy haladt előre az ünnep, a szaloncukrok mellett azokat is eszegették, miközben szeretettel emlegették a fát, emlegették a nagyszülőket, tanakodtak mi lesz a nagyszülők vén kis házával, öregedő kertjével. Nem nagyon volt idő arra, hogy gondozzák azt, de elengedni se tudták, annyi élmény kötötte őket a házhoz, a diófához is.

A család legkisebb tagja már nem találkozott a nagyszülőkkel, meghaltak, mire ő megszületett, mégis különös fény gyúlt a szemében mindig, ha nagyapjáról, ősz hajú, fogatlan mosolyú nagymamájáról meséltek neki. Újra meg újra megkérdezte, hogy is volt? És akkor azt mondta, hogy? És tényleg olyan finom kalácsot sütött nagyanyó?

Szinte falta a nagyszüleiről szóló történeteket és ő bizony megsiratta a vihar pusztította diófát is. Sajnálta nagyon, és nehezen viselte a gondolatot, hogy a fa, amin olyan sokat játszott, amitől annyi ajándékot kapott, aminek árnyékában annyi mesét elolvasott, egyszer csak nem lesz többé. Fájt a szíve a fáért nagyon. Nem is tudott úgy ünnepelni, ahogy a többiek.

Aztán karácsony utolsó napján gondolt egy nagyot. Fiókjába rejtette az utolsó, a legkisebb diócskát, aztán pár hét múlva a fészerben, nyirkos homok közé rejtette, hátha kicsírázik a kicsi dió. Honnan szedte a gondolatot? Honnan a tudást, hogy mit kell, hogy kell tennie? Nem tudja senki sem, de mire megérkezett a tavasz, kicsírázott a termés. Gyönyörű, friss hajtásokkal rukkolt elő az utolsó szem dió. Nem szólt ő senkinek a családban, miben is mesterkedik, titokban tartotta tervét, de amikor édesapja a szomszédok segítségével megszabadította a vén diófát a szenvedéseitől, amikor kivágták, felfűrészelték öreg törzsét. Amikor elhordták ágait és a talajt is elegyengették kiásott gyökere felett, a kisfiú egyszer csak előrukkolt a friss dióhajtással és pontosan oda ültette, abba földbe, abba a bölcsőbe, ahol elődje élt, szeretett, lombosodott és érlelte gyümölcseit.
 Az ő szívében akkor lett végre Karácsony.