Egyszer volt, hol nem volt, fenn az égen, a felhők fölött volt egy hatalmas palota. Az égi tündérek ködből és párából gyúrták oszlopait, esőcseppek csipkézték ablakait.
Abban a szikrázóan szép palotában élt a Tündérkirály hetven leányával. Az öreg tündérkirályt nagyon szerették a lányai, és mind az alattvalói, a felhőtündérek is, mert biztos kézzel, szeretettel, igazságosan kormányozta a felhőbirodalmat.
A palota legmélyén egy jégből faragott gyönyörű ládában őrizték a világ egyik legtitokzatosabb kincsét: a meséket. A Tündérkirály, ha jókedve volt, vagy ha a felhőtündérek kedvében akart járni, kinyitotta a ládikát és engedte, hogy a tündérlányok kedvükre markolhassanak a mesékből.
Igazán azonban, legkisebb lánya, Gyöngy szerette a meséket. Fényes délutánokon, amikor a többi felhőtündér mindenről megfeledkezve kergetőzött a napsugarakkal, addig ő ki-kinyitotta a ládát és simogatta a meséket, vagy óvatosan a tenyerébe fogott egyet-egyet és hagyta, hogy tündérlelkét átjárja a mese varázsa.
Egy nap aztán nagy baj történt. Gyöngyöcske a fényben szerette volna nézegetni a meséket, ezért a Tündérkirály tiltása ellenére, kivitte a ládikát az erkélyre. Ott aztán annyira belefeledkezett az egyik mesébe, hogy egy óvatlan pillanatban meglökte a ládát, és az, úgy ahogy volt, lezuhant az erkélyről, át a felhőkön, át az égbolton egyenesen a kéklő Balaton közepébe. Ott aztán a mesék, mint fényes apró kavicsok, szétgurultak a tó alján.
Sírt Gyöngyöcske, mint a záporeső, és nem mert az édesapja szeme elé kerülni. A nővérei megsajnálták és tündérhajukból létrát fontak neki, hogy azon ereszkedjen le a Földre, és szedje össze a vízbe hullt meséket.
Jaj mennyire félt szegény kis tündérlány, hisz a tündérpalotában sok rosszat hallott a földi emberekről. Mert bizony abban az időben sokszor voltak szívtelenek, önzőek és irigyek az emberek. De bármennyire is félt tőlük a kicsi tündér, édesapja szomorúságától sokkal jobban tartott.
Lebukott hát a Balaton vizébe, és keresgélni kezdte a meséket. Egyenként vitte partra őket, ahol a nap sugaraival törölte szárazra azokat, s egy édes illatú virág levelei alá rejtette őket. A parton élő emberek azonban észrevették a virág tövében a kincset érő meséket és vitték haza boldogan azokat. Mert aki megérintett egy mesét, azzal csodálatos dolog történt: ha szomorú volt, vidámságot kapott a mesétől, ha kapzsi, önzetlenséget, ha buta, akkor bölcsességet.
Az öreg király pedig, aki tudta, hogy mi történt a mesékkel, tenyerébe emelte és hazavitte a palotába Gyöngyöcskét, aki a mesékkel jóságot, szeretetet, bölcsességet és vidámságot szórt a Balaton vizébe.
Nyári hajnalokon, ha csendben ülünk a Balaton partján, a vízről felszálló párában még mai meghallhatjuk, ahogy a tó alján a kavicsok meséket suttognak nekünk…
Abban a szikrázóan szép palotában élt a Tündérkirály hetven leányával. Az öreg tündérkirályt nagyon szerették a lányai, és mind az alattvalói, a felhőtündérek is, mert biztos kézzel, szeretettel, igazságosan kormányozta a felhőbirodalmat.
A palota legmélyén egy jégből faragott gyönyörű ládában őrizték a világ egyik legtitokzatosabb kincsét: a meséket. A Tündérkirály, ha jókedve volt, vagy ha a felhőtündérek kedvében akart járni, kinyitotta a ládikát és engedte, hogy a tündérlányok kedvükre markolhassanak a mesékből.
Igazán azonban, legkisebb lánya, Gyöngy szerette a meséket. Fényes délutánokon, amikor a többi felhőtündér mindenről megfeledkezve kergetőzött a napsugarakkal, addig ő ki-kinyitotta a ládát és simogatta a meséket, vagy óvatosan a tenyerébe fogott egyet-egyet és hagyta, hogy tündérlelkét átjárja a mese varázsa.
Egy nap aztán nagy baj történt. Gyöngyöcske a fényben szerette volna nézegetni a meséket, ezért a Tündérkirály tiltása ellenére, kivitte a ládikát az erkélyre. Ott aztán annyira belefeledkezett az egyik mesébe, hogy egy óvatlan pillanatban meglökte a ládát, és az, úgy ahogy volt, lezuhant az erkélyről, át a felhőkön, át az égbolton egyenesen a kéklő Balaton közepébe. Ott aztán a mesék, mint fényes apró kavicsok, szétgurultak a tó alján.
Sírt Gyöngyöcske, mint a záporeső, és nem mert az édesapja szeme elé kerülni. A nővérei megsajnálták és tündérhajukból létrát fontak neki, hogy azon ereszkedjen le a Földre, és szedje össze a vízbe hullt meséket.
Jaj mennyire félt szegény kis tündérlány, hisz a tündérpalotában sok rosszat hallott a földi emberekről. Mert bizony abban az időben sokszor voltak szívtelenek, önzőek és irigyek az emberek. De bármennyire is félt tőlük a kicsi tündér, édesapja szomorúságától sokkal jobban tartott.
Lebukott hát a Balaton vizébe, és keresgélni kezdte a meséket. Egyenként vitte partra őket, ahol a nap sugaraival törölte szárazra azokat, s egy édes illatú virág levelei alá rejtette őket. A parton élő emberek azonban észrevették a virág tövében a kincset érő meséket és vitték haza boldogan azokat. Mert aki megérintett egy mesét, azzal csodálatos dolog történt: ha szomorú volt, vidámságot kapott a mesétől, ha kapzsi, önzetlenséget, ha buta, akkor bölcsességet.
Az öreg király pedig, aki tudta, hogy mi történt a mesékkel, tenyerébe emelte és hazavitte a palotába Gyöngyöcskét, aki a mesékkel jóságot, szeretetet, bölcsességet és vidámságot szórt a Balaton vizébe.
Nyári hajnalokon, ha csendben ülünk a Balaton partján, a vízről felszálló párában még mai meghallhatjuk, ahogy a tó alján a kavicsok meséket suttognak nekünk…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése