Furfangos Márton

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi falu, ahol olyan szegény emberek laktak, hogy csodaszámba ment, ha egyszer – egyszer krumpli pecsenye került az asztalukra. Abban az esztendőben még többet nélkülöztek, mint máskor, mert hiába törte magát a földeken a falu apraja, nagyja, a sovány földet felperzselte a Nap, nem termett eleség. Ha nem őrizte volna a falu határát néhány adakozó szilvafa, bizony pórul jártak volna az emberek. Egy párás őszi hajnalon nagy szárnycsapásokkal óriási vadlúdcsapat szállt le a házak mögötti patakparton és zajos örömmel csipegették a kevéske zöldellő füvet.

A gyerekek vették észre először a vadludakat. Nosza össze is dugták kócos fejüket, azon tanakodva, hogyan tudnák magukhoz édesgetni a gágogó vendégeket.
Volt a gyerekek között egy fiú, akit Mártonnak hívtak. Apró termetű, de fürge eszű legényke volt ez a Márton, aki azonnal látta, hogy itt csakis a furfang segíthet.
A ludak közelében hagyta a többieket, ő meg szaladt, ahogy a lába bírta a faluszéli szilvafákhoz. Hamarosan egy kosár illatos, csepegő szilvához érkezett vissza és óvatosan a libák közelébe lopta a túlérett, erjedő gyümölcsöt. S láss csodát! Alig telt bele egy fertályóra, a sok buta liba szilvától kótyagosan totyogott körbe – körbe, majd egyenként elfeküdt a letaposott füvön.
Lett nagy öröm a faluban! Minden családnak jutott eleség a kamrába, toll a párnába, kisliba az udvarába.
Ettől a naptól kezdve hívják a falut Lúdfalvának, és máig ünneplik minden ősszel furfangos Márton eszét.