Egyszer volt, hol nem volt, olyan régen, régen volt, hogy még emberek sem éltek a földön, s a Balaton még akkora nagy volt, mint egy tenger, abban az időben történt egyszer, hogy az égen tündöklő csillagok csúnyán összevesztek. Hiába voltak édestestvérek, nem tudták eldönteni, hogy melyikük fénye a legszikrázóbb, mindegyik magának tulajdonította a fénylő dicsőséget. A sok dühödt szó és szikraváltás után úgy döntöttek, hogy megkérik a Földet, tartson tükröt eléjük, s a tükör legyen az, amely igazságot tesz majd közöttük.
A Föld unta már a csillagok civakodását, s hogy hamarosan véget vessen a dolognak, egy szelíd, selyemvizű tóra, a Balatonra bízta a bíráskodást.
Haj, nagy volt az izgalom a sok hiú csillag között. Készülődtek, aranyfénnyel kenték-fenték magukat, hegyesre igazgatták sugaraikat, úgy várták a nagy napot.
Egyetlen egy kis csillaglány volt közöttük, akit nem érintett meg a lázas készülődés. Nem is olyan régen kistestvére született a csillagoknak, de nagyon bágyadt volt szegényke, nem sikerült saját fényét meggyújtania. A kis csillaglány- Napocska- őt dajkálta, ápolta féltőn, szeretettel, nem volt ideje, érkezése sem a világraszóló nagy versenyen részt venni.
Csúfolták is érte a többiek: Ugyan mit pazarolod rá szikrázó, értékes fényedet kis ostoba? Hát nem látod, milyen csúf? Talán nem is a mi testvérünk. Ugyan honnan pottyant közénk ez a fénytelen, göcsörtös kődarab?
De hiába beszéltek Napocskának a többiek, nem volt hajlandó sorsára hagyni legkisebb testvérüket. Sugaraival cirógatta, szeretgette, meleg fényével takargatta a kicsi Holdat, meg ne fázzon, ne szenvedjen az ártatlan.
Aztán elérkezett a megméretés ideje. A csillagok legszebb ruhájukban illegtek-billegtek, sugaraikat csillanóan hegyesre csiszolták, s hideg fénnyel tündököltek kevélyen. Bezzeg Napocska sugarai ezerfelé álltak, kócos is volt, fáradt is volt, maszatos is a sok munkától.
A Balaton minden egyes nappal jobban megszerette Napocskát, hisz látta, milyen áldozatosan óvja testvérkéjét. Így, amikor végre a sok kacér csillag sorban elvonult tükre fölött, haragos hullámokat vetett, darabokra törve szívtelen szépségüket, s csak akkor simult egyetlen hatalmas, szikrázóan szép ezüsttükörré, amikor Napocska mosolyának sugarát kellett megmutatnia.
S mutatja azóta is, minden áldott, verőfényes napon, s éjszakánként, amikor a Nap mosolyával melegíti testvérkéjét: a Holdat.
A Föld unta már a csillagok civakodását, s hogy hamarosan véget vessen a dolognak, egy szelíd, selyemvizű tóra, a Balatonra bízta a bíráskodást.
Haj, nagy volt az izgalom a sok hiú csillag között. Készülődtek, aranyfénnyel kenték-fenték magukat, hegyesre igazgatták sugaraikat, úgy várták a nagy napot.
Egyetlen egy kis csillaglány volt közöttük, akit nem érintett meg a lázas készülődés. Nem is olyan régen kistestvére született a csillagoknak, de nagyon bágyadt volt szegényke, nem sikerült saját fényét meggyújtania. A kis csillaglány- Napocska- őt dajkálta, ápolta féltőn, szeretettel, nem volt ideje, érkezése sem a világraszóló nagy versenyen részt venni.
Csúfolták is érte a többiek: Ugyan mit pazarolod rá szikrázó, értékes fényedet kis ostoba? Hát nem látod, milyen csúf? Talán nem is a mi testvérünk. Ugyan honnan pottyant közénk ez a fénytelen, göcsörtös kődarab?
De hiába beszéltek Napocskának a többiek, nem volt hajlandó sorsára hagyni legkisebb testvérüket. Sugaraival cirógatta, szeretgette, meleg fényével takargatta a kicsi Holdat, meg ne fázzon, ne szenvedjen az ártatlan.
Aztán elérkezett a megméretés ideje. A csillagok legszebb ruhájukban illegtek-billegtek, sugaraikat csillanóan hegyesre csiszolták, s hideg fénnyel tündököltek kevélyen. Bezzeg Napocska sugarai ezerfelé álltak, kócos is volt, fáradt is volt, maszatos is a sok munkától.
A Balaton minden egyes nappal jobban megszerette Napocskát, hisz látta, milyen áldozatosan óvja testvérkéjét. Így, amikor végre a sok kacér csillag sorban elvonult tükre fölött, haragos hullámokat vetett, darabokra törve szívtelen szépségüket, s csak akkor simult egyetlen hatalmas, szikrázóan szép ezüsttükörré, amikor Napocska mosolyának sugarát kellett megmutatnia.
S mutatja azóta is, minden áldott, verőfényes napon, s éjszakánként, amikor a Nap mosolyával melegíti testvérkéjét: a Holdat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése