Lili, a konyhalány fáradtan hajolt a mosogatódézsa fölé. Könyékig feltűrte rongyos ujjának blúzát, úgy kutatott a dézsa fenekén heverő evőeszközök után.
Nagyon későre járt az idő és ő hajnal óta talpon volt. Azon a napon a hercegi palotában hatalmas mulatságot tartottak. Nem csoda hát, hogy sajgó, sebesre ázott ujjai nem vették észre a vízben lapuló ezüstkanalat. A munka végeztével kilódította a vizet és azzal együtt a kanálkát is a hátsóudvarra. Ott hevert az ezüstkanál mosogatólétől lucskosan a sáros földön.
Arra szaladt egy kutya, ennivaló után kutatott s mivel mást nem talált, felkapta a kanalat és hazaszaladt vele. Otthon aztán – éppúgy ahogy a csontot szokta – elkaparta az udvar homokjában.
Másnap reggel lett nagy lótás – futás a hercegi palotában, amikor észrevették, hogy eltűnt a hercegi pár legszebb ezüstkanala. Keresték – kutatták, de sehol nem lelték a kanalat. Akkor aztán elővették a lányt, aki hiába sírt, hogy ő ugyan nem lopta, nem rejtette el a drága holmit, nem hittek neki. Hátára kötötték foltos kis motyóját és kiadták az útját.
Sírt a lány, alig látott keserű könnyeitől, hiszen nem csak a munkáját, a becsületét is elveszítette.
A város szélén lakott egy özvegyasszony legényforma fiával, akinek megakadt Lilin a szeme, s mikor az elpanaszolta keserves sorsát, arra kérte édesanyját, fogadják be, adjanak szállást, munkát a pórul járt kis cselédnek.
Lili szorgalmasan dolgozott a szegényes kis házban. Keze nyomán felragyogtak a kopott bútorok, megfényesedtek az ablakok, újra színesen pompáztak a kifakult szőnyegek. A két fiatal egymásba szeretett, összeházasodtak s hamarosan gyönyörű kisfiuk született. Teltek – múltak az évek, a kicsi szépen cseperedett, a kis család békés szegénységben éldegélt.
Egy napsütéses reggel az udvar homokjában játszott a fiúcska, amikor egyszer csak a lapátjához koccant valami. Izgatottan söpörte félre a homokot, de bizony csak egy ócska, fekete kanál akadt a kezébe. A kisfiú csalódottan dobta félre, de aztán gondolt egyet és azzal kezdte el meregetni a homokot. S ahogy a száraz homokszemek súrolni kezdték a kanalat, az egyre fényesebbé és fényesebbé vált. A kisfiú ámulva nézte: az előbbi ócskaság helyett egy gyönyörű ezüstkanál szikrázott a kezében. Nyelén finom mívű virágok nyíltak, leveles indák kacskaringóztak kecsesen.
_ Kincset találtam! Kincset találtam! – kiabálta boldogan és szaladt be a kis házba édesanyjához. Lili remegő kézzel simogatta végig az ezüstvirágokat, mert könnyein keresztül is tisztán felismerte az elveszettnek hitt, a sorsfordító ezüstkanalat.
Nagyon későre járt az idő és ő hajnal óta talpon volt. Azon a napon a hercegi palotában hatalmas mulatságot tartottak. Nem csoda hát, hogy sajgó, sebesre ázott ujjai nem vették észre a vízben lapuló ezüstkanalat. A munka végeztével kilódította a vizet és azzal együtt a kanálkát is a hátsóudvarra. Ott hevert az ezüstkanál mosogatólétől lucskosan a sáros földön.
Arra szaladt egy kutya, ennivaló után kutatott s mivel mást nem talált, felkapta a kanalat és hazaszaladt vele. Otthon aztán – éppúgy ahogy a csontot szokta – elkaparta az udvar homokjában.
Másnap reggel lett nagy lótás – futás a hercegi palotában, amikor észrevették, hogy eltűnt a hercegi pár legszebb ezüstkanala. Keresték – kutatták, de sehol nem lelték a kanalat. Akkor aztán elővették a lányt, aki hiába sírt, hogy ő ugyan nem lopta, nem rejtette el a drága holmit, nem hittek neki. Hátára kötötték foltos kis motyóját és kiadták az útját.
Sírt a lány, alig látott keserű könnyeitől, hiszen nem csak a munkáját, a becsületét is elveszítette.
A város szélén lakott egy özvegyasszony legényforma fiával, akinek megakadt Lilin a szeme, s mikor az elpanaszolta keserves sorsát, arra kérte édesanyját, fogadják be, adjanak szállást, munkát a pórul járt kis cselédnek.
Lili szorgalmasan dolgozott a szegényes kis házban. Keze nyomán felragyogtak a kopott bútorok, megfényesedtek az ablakok, újra színesen pompáztak a kifakult szőnyegek. A két fiatal egymásba szeretett, összeházasodtak s hamarosan gyönyörű kisfiuk született. Teltek – múltak az évek, a kicsi szépen cseperedett, a kis család békés szegénységben éldegélt.
Egy napsütéses reggel az udvar homokjában játszott a fiúcska, amikor egyszer csak a lapátjához koccant valami. Izgatottan söpörte félre a homokot, de bizony csak egy ócska, fekete kanál akadt a kezébe. A kisfiú csalódottan dobta félre, de aztán gondolt egyet és azzal kezdte el meregetni a homokot. S ahogy a száraz homokszemek súrolni kezdték a kanalat, az egyre fényesebbé és fényesebbé vált. A kisfiú ámulva nézte: az előbbi ócskaság helyett egy gyönyörű ezüstkanál szikrázott a kezében. Nyelén finom mívű virágok nyíltak, leveles indák kacskaringóztak kecsesen.
_ Kincset találtam! Kincset találtam! – kiabálta boldogan és szaladt be a kis házba édesanyjához. Lili remegő kézzel simogatta végig az ezüstvirágokat, mert könnyein keresztül is tisztán felismerte az elveszettnek hitt, a sorsfordító ezüstkanalat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése