Egyszer volt, hol nem volt, nagyon – nagyon régen volt egy ici- pici falu, ami szelíd dombok ölelésében, sűrű erdő védelmében élte az életét. Szorgalmas, jóravaló emberek laktak abban a faluban, akiket az ébredező hajnal rendszerint a földeken talált, ahol hajladozva gondozták a növényeket. Minden egyes betevő falatért keményen megdolgoztak.
Az egyik évben azonban hiába törték magukat a földeken, hetek, hónapok óta egyetlen csepp eső sem esett, s a föld kiszáradt. Hiába szórták a száraz rögök közé a magot, az nem tudott kicsírázni. Porosan kókadoztak a fák, s leveleik megperzselődve hullottak a földre, a legkisebb fuvallatra. Szomjaztak az állatok is, mert a falu határában csörgedező kis patak vizét elnyelte a tikkadt föld, csak a patak alján gömbölyödő kavicsok közt maradt egy kis nedvesség. Szegény állatok azt nyaldosták bánatosan. Szomjaztak az emberek is, hisz a kutak mélyéről lassacskán elszivárgott a víz, hiába engedték le többször a vödröt, az bizony, alig tudott néhány kortyra valót felmerni.
Élt abban a faluban egy kislány, akit mindenki szeretett jóságáért, kedvességéért. Ha valaki beteg volt, vagy fáradt, vagy bánatos, biztosan számíthatott a kislányra. Cseppecskének hívták ez a lánykát, először is, mert olyan kicsi volt, a lányok között is a legkisebb, másodszor meg azért, mert ha valaki dicsérte, köszönte jóságát, mindig így hárította el a hálálkodást:” Ugyan már, hisz én csak egy cseppecskét adhattam!”
Egy napon aztán Cseppecske nem bírta tovább elnézni a fák, a virágok, az állatok szenvedését. Nem bírta tovább hallgatni az emberek kétségbeesett panaszát.
Régóta beszélték a faluban, hogy túl az erdőn, túl a dombokon édes, bő vizű tó terül el, amit úgy neveznek: Balaton. Cseppecske elhatározta, hogy megkeresi ezt a tavat, s megkéri, küldjön vizet, segítsen a szomjazó falunak.
Kis kulacsába egyetlen pohárnyi vízzel nekivágott az útnak. Ment, ment, mendegélt a kiszáradt, levele hullott fák között, a csendes erdőben. Mert bizony nagy lett csend abban az évben, hisz az énekes madaraknak is csőrükben rekedt a dal a szárazság miatt.
Tüskék tépték szegény Cseppecske ruháját, s egyre gyakrabban botlott meg a kidőlt fákban, de csak ment előre elszántan. Vize, ereje már rég elfogyott, s csak az akarat vitte tovább, egyre messzebb a falutól. S aztán végre elfogytak a fák, s egy domb tetejéről lenézve, megpillantotta maga előtt a Balatont.
De szegény Cseppecske addigra annyira elfáradt, hogy alig tudott levánszorogni a dombról, s a tó partjától néhány méterre kimerülten roskadt össze a fövenyen.
Aztán egyszerre csak pezsegni, forrni kezdett a víz s a habok közül gyönyörű tündérek emelkedtek ki kecsesen. Vízpermetből volt a testük, fényből a ruhájuk s a szellő hangján nevetgéltek.
Egy ideig ott játszadoztak, kergetőztek az öreg Balaton fölött, de egyszer csak az egyik tündér megpillantotta a tó partján ájultan heverő Cseppecskét. Közrefogták, s tanakodtak,, mitévők legyenek. Arra gondoltak meglepik a kislányt egy kis ajándékkal, s ezért csigaházból, s kagylóból fűzött láncokkal ékesítették föl. De amikor Cseppecske végre magához tért s meglátta a tündéreket, s magán a rengeteg ajándékfüzért, keserves sírásra fakadt. Beszélni szeretett volna, elmondani miért jött, de torka annyira kiszáradt a hosszú út alatt, hogy egyetlen hang sem jött ki rajta. A tündérek azt hitték a kislány kicsinyli az ajándékot, ezért egyet tapsoltak, kettőt fordultak Cseppecske körül s az összes csiga és kagylóhéj színarannyá változott. Ezt látva, Cseppecske még jobban elszomorodott. Ekkor a tündérek sebes táncba kezdtek körülötte, s táncuk nyomán felpezsdült a víz, s vízcseppek hullottak Cseppecske hajára. Ott aztán egy szempillantás alatt drágakővé váltak. Szerencsére egyetlen vízcsepp a kislány ajkára hullott, s ettől az egyetlen vízcsepptől visszajött a hangja, s megköszönte a tündéreknek a kincseket. Aztán arra kérte őket, hogy vegyék vissza tőle mind, mert ő egyetlen igaz kincset kér csak tőlük, s az öreg, jóságos Balatontól: az életet adó vizet. S rendre elmesélte, milyen nagy baj szakadt a falura.
A tündéreket meghatotta Cseppecske önzetlensége, ezért megmártóztak a Balatonban s egy szempillantás alatt a szomjazó falu fölött teremtek. Ott aztán vidám táncba kezdtek, de olyan pörgősbe-forgósba, hogy a Balaton vize csak úgy záporozott a kiszáradt földekre.
Cseppecske pedig vidám szívvel, könnyű léptekkel érkezett haza, ahol az egyik legédesebb illat fogadta, ami csak létezik ezen a világon: az esőáztatta föld illata.
S amikor az emberek hálálkodva köszönték meg, amit értük tett, ő ismét csak ennyit mondott: „Ugyan már, hisz csak egy cseppecskét adhattam!”
Az egyik évben azonban hiába törték magukat a földeken, hetek, hónapok óta egyetlen csepp eső sem esett, s a föld kiszáradt. Hiába szórták a száraz rögök közé a magot, az nem tudott kicsírázni. Porosan kókadoztak a fák, s leveleik megperzselődve hullottak a földre, a legkisebb fuvallatra. Szomjaztak az állatok is, mert a falu határában csörgedező kis patak vizét elnyelte a tikkadt föld, csak a patak alján gömbölyödő kavicsok közt maradt egy kis nedvesség. Szegény állatok azt nyaldosták bánatosan. Szomjaztak az emberek is, hisz a kutak mélyéről lassacskán elszivárgott a víz, hiába engedték le többször a vödröt, az bizony, alig tudott néhány kortyra valót felmerni.
Élt abban a faluban egy kislány, akit mindenki szeretett jóságáért, kedvességéért. Ha valaki beteg volt, vagy fáradt, vagy bánatos, biztosan számíthatott a kislányra. Cseppecskének hívták ez a lánykát, először is, mert olyan kicsi volt, a lányok között is a legkisebb, másodszor meg azért, mert ha valaki dicsérte, köszönte jóságát, mindig így hárította el a hálálkodást:” Ugyan már, hisz én csak egy cseppecskét adhattam!”
Egy napon aztán Cseppecske nem bírta tovább elnézni a fák, a virágok, az állatok szenvedését. Nem bírta tovább hallgatni az emberek kétségbeesett panaszát.
Régóta beszélték a faluban, hogy túl az erdőn, túl a dombokon édes, bő vizű tó terül el, amit úgy neveznek: Balaton. Cseppecske elhatározta, hogy megkeresi ezt a tavat, s megkéri, küldjön vizet, segítsen a szomjazó falunak.
Kis kulacsába egyetlen pohárnyi vízzel nekivágott az útnak. Ment, ment, mendegélt a kiszáradt, levele hullott fák között, a csendes erdőben. Mert bizony nagy lett csend abban az évben, hisz az énekes madaraknak is csőrükben rekedt a dal a szárazság miatt.
Tüskék tépték szegény Cseppecske ruháját, s egyre gyakrabban botlott meg a kidőlt fákban, de csak ment előre elszántan. Vize, ereje már rég elfogyott, s csak az akarat vitte tovább, egyre messzebb a falutól. S aztán végre elfogytak a fák, s egy domb tetejéről lenézve, megpillantotta maga előtt a Balatont.
De szegény Cseppecske addigra annyira elfáradt, hogy alig tudott levánszorogni a dombról, s a tó partjától néhány méterre kimerülten roskadt össze a fövenyen.
Aztán egyszerre csak pezsegni, forrni kezdett a víz s a habok közül gyönyörű tündérek emelkedtek ki kecsesen. Vízpermetből volt a testük, fényből a ruhájuk s a szellő hangján nevetgéltek.
Egy ideig ott játszadoztak, kergetőztek az öreg Balaton fölött, de egyszer csak az egyik tündér megpillantotta a tó partján ájultan heverő Cseppecskét. Közrefogták, s tanakodtak,, mitévők legyenek. Arra gondoltak meglepik a kislányt egy kis ajándékkal, s ezért csigaházból, s kagylóból fűzött láncokkal ékesítették föl. De amikor Cseppecske végre magához tért s meglátta a tündéreket, s magán a rengeteg ajándékfüzért, keserves sírásra fakadt. Beszélni szeretett volna, elmondani miért jött, de torka annyira kiszáradt a hosszú út alatt, hogy egyetlen hang sem jött ki rajta. A tündérek azt hitték a kislány kicsinyli az ajándékot, ezért egyet tapsoltak, kettőt fordultak Cseppecske körül s az összes csiga és kagylóhéj színarannyá változott. Ezt látva, Cseppecske még jobban elszomorodott. Ekkor a tündérek sebes táncba kezdtek körülötte, s táncuk nyomán felpezsdült a víz, s vízcseppek hullottak Cseppecske hajára. Ott aztán egy szempillantás alatt drágakővé váltak. Szerencsére egyetlen vízcsepp a kislány ajkára hullott, s ettől az egyetlen vízcsepptől visszajött a hangja, s megköszönte a tündéreknek a kincseket. Aztán arra kérte őket, hogy vegyék vissza tőle mind, mert ő egyetlen igaz kincset kér csak tőlük, s az öreg, jóságos Balatontól: az életet adó vizet. S rendre elmesélte, milyen nagy baj szakadt a falura.
A tündéreket meghatotta Cseppecske önzetlensége, ezért megmártóztak a Balatonban s egy szempillantás alatt a szomjazó falu fölött teremtek. Ott aztán vidám táncba kezdtek, de olyan pörgősbe-forgósba, hogy a Balaton vize csak úgy záporozott a kiszáradt földekre.
S amikor az emberek hálálkodva köszönték meg, amit értük tett, ő ismét csak ennyit mondott: „Ugyan már, hisz csak egy cseppecskét adhattam!”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése