Messze, messze nagyon messze volt egyszer egy smaragdzöld rét, ahol ezernyi tarka virág pompázott. Esténként, amikor a nyári szellő végigcirógatta őket, illatos csókokat söpört be tőlük és vitte – vitte a csókokat a komor városi házak közé, hogy felvidítsa velük a füstös emberi szíveket.
Ennek a rétnek a közepén nyílt ki egy csodaszép virág. Bársonyos kék szirmait, fűszeres illatát a rét minden lakója dicsérte.
A hódoló szép szavak sokasága azonban hiúvá, s dölyfössé tették a virágot.
_ Állj meg előttem! – parancsolta a mezei egérnek – Hadd nézzem meg szirmaim mély kékjét a szemed tükrében!
Ám hiába forgolódott a kevély virág, az egér szembogara nem tükrözte híven ragyogó szépségét.
S hiába nyitotta ki formás szirmait a hajnal első sugaraira – az illanó harmatcseppek is csak egyetlen pillanatra ragyogtatták fel színeit.
Szép vagyok – gondolta de mit sem ér szépségem, ha én magam soha nem gyönyörködhetem derekam karcsúságában, leveleim kecses ívében és nem láthatom kék sziromkoszorús homlokom.
A hiúság lett úrrá minden gondolatán. Nem érezte többé a Nap melegét, a szél simogatását. Egyetlen dologra vágyott: megcsodálni önmagát.
Egy nap hangos kiáltozás, harsány kacagás verte fel az erdő csendjét. Kiránduló gyerekcsapat érkezett. Kergetőztek, hemperegtek álló nap. Este aztán, hogy ne menjenek üres kézzel, csokorba gyűjtötték a mező virágait.
Elviselhetetlen, vad fájdalom hasított a hiú kék virág testébe, amikor ő is markába tört egy apró kislánynak. Aztán hosszú időre minden elsötétedett.
Amikor magához tért, egy komód tetején találta magát, derékig vízben ázva – szemben vele pedig, pontosan szemben, egy hatalmas tükör verte vissza a lámpa éles fényét. A tükör közepén pedig végre megpillantotta önmagát, s nézte, csak nézte könnytelenül, míg az utolsó kék szirma is le nem hullott a padlóra…
Ennek a rétnek a közepén nyílt ki egy csodaszép virág. Bársonyos kék szirmait, fűszeres illatát a rét minden lakója dicsérte.
A hódoló szép szavak sokasága azonban hiúvá, s dölyfössé tették a virágot.
_ Állj meg előttem! – parancsolta a mezei egérnek – Hadd nézzem meg szirmaim mély kékjét a szemed tükrében!
Ám hiába forgolódott a kevély virág, az egér szembogara nem tükrözte híven ragyogó szépségét.
S hiába nyitotta ki formás szirmait a hajnal első sugaraira – az illanó harmatcseppek is csak egyetlen pillanatra ragyogtatták fel színeit.
Szép vagyok – gondolta de mit sem ér szépségem, ha én magam soha nem gyönyörködhetem derekam karcsúságában, leveleim kecses ívében és nem láthatom kék sziromkoszorús homlokom.
A hiúság lett úrrá minden gondolatán. Nem érezte többé a Nap melegét, a szél simogatását. Egyetlen dologra vágyott: megcsodálni önmagát.
Egy nap hangos kiáltozás, harsány kacagás verte fel az erdő csendjét. Kiránduló gyerekcsapat érkezett. Kergetőztek, hemperegtek álló nap. Este aztán, hogy ne menjenek üres kézzel, csokorba gyűjtötték a mező virágait.
Elviselhetetlen, vad fájdalom hasított a hiú kék virág testébe, amikor ő is markába tört egy apró kislánynak. Aztán hosszú időre minden elsötétedett.
Amikor magához tért, egy komód tetején találta magát, derékig vízben ázva – szemben vele pedig, pontosan szemben, egy hatalmas tükör verte vissza a lámpa éles fényét. A tükör közepén pedig végre megpillantotta önmagát, s nézte, csak nézte könnytelenül, míg az utolsó kék szirma is le nem hullott a padlóra…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése