Bogáncspalota

 

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Erős, nagy hatalommal bíró király volt. Olyan erős, hogy három király se bírta volna legyőzni, ha erővel jönnek vele szembe, de nem is jöttek, már a puszta hírétől is rettegtek a környékbeli uralkodók.

Volt ennek a királynak vagy hat gyereke, de lehet, hogy több, a gyerekei számát ő maga se tudta, nem tartotta számon az összeset, de azokat, akik a palotájában laktak, azokat azért igen. Mert élt ott mellette hat gyerek. Három fiú, három lány. Bár a legkisebb gyerek még épp csak született, de azért eszébe véste az ő nevét is a király.

A birodalom, amiről ez a mese szól, egy hatalmas pusztaság közepén terült el. Nem volt fa szinte egy szál se, nem volt erdő, nem volt patak, nem voltak hegyek. Csak a puszta. Csak a szél. Csak a por, amerre a szem ellát, meg gabonamezők végtelenje. Árokpartok, amik eső után megteltek azért vízzel – a gyerekeknek az maga volt a véget nem érő óceán, amit azért aztán kiszárított a nap sugara meg a szél, ami szinte mindig fújt. Egyre csak fújt. Port, hangokat sodort magával és az örök változást hirdette.

Mert nem volt szinte semmi, ami állandó lett volna abban a birodalomban. A szolgák jöttek mentek. A katonák jöttek mentek. A birodalom határa se volt örök, mindig szélesebb lett, mindig máshol húzódott. Ki tudta volna azt megjegyezni? A gyerekek se tudták, bár minden reggel a lelkükre kötötték, hogy a birodalom határát át ne lépjék, ők azért megtették azt százszor, átlépték ezerszer. Egy határt, amit szabadon arrébb fújhatott a pusztai szél, nem volt nehéz átugrani.

Egy alkalommal a legnagyobb fiút, a legidősebb királyfit aztán idegen katonák fogtak fülön, amikor éppen lilafejű, bólogató bogáncsot szedett testvéreinek. Szeretetből szedte, de komiszságból is, jót nevetett, amikor beleakadt a királylányok aranyhajába a bogáncs, amit aztán se fésű, de még a legerősebb aranykefe se tudott kifésülni. Csak az olló segített olyankor. De nem bánták nagyon azt a királylányok, a lába nyomát is imádták a nagytestvérnek, ahogy egymásért is kölcsönösen rajongtak mindannyian.

Na, de el ne felejtsem, miről is mesélek, hát megtörtént a baj: lovas katonák fogták el a legnagyobb fiút és vitték egyenest a szomszédos király trónja elé. Az ráparancsolt, hogy vallja be nyomban minden bűnét. Mit keresett ő abban az országban, forgassa csak ki gyorsan a zsebeit: hadd nézzék, hadd lássák, mit lopott, miként károsította meg országát. Nagy volt aztán a csodálkozás, amikor meglátták, hogy nem volt a fiú zsebében egyéb csak néhány kókadt bogáncsfej.

Akkor arról kezdték vallatni, milyen király az apja, mennyire erős? Mitől annyira erős? Van e fegyvere? Hány katonája sorban, glédában? Hányan teljesítik parancsát? Hűségesek e az alattvalói?

Egyszóval a király gyenge pontja után tapogatóztak. De a királyfi csak a szemük közé nevetett, aztán teledobálta a szomszéd király szakállát, haját bogánccsal, s amíg azok kiszedésével bajlódott a palota népe, meg a katonák, addig ő iszkiri, egyik lába ott, a másik itt, nyomban haza szaladott.

Hejj nagy volt a megkönnyebbülés, amikor vége hazaért, már nagyon keresték, el nem tudták képzelni, miért nem jelen meg az esti vacsorán, a testvérei egy szemhunyásnyit se aludtak, de az apja is aggódott erősen, mert a legnagyobb fiú volt a legerősebb, a trón, a korona várományosa. Az ő elvesztése nagy kárt okozott volna.

Így éldegéltek abban a birodalomban, határon innen, határon át meg átlibbenve, nagyrészt egymás társaságában, egymás szárnyai alatt a testvérek, szabadon, de azért szeretve, amíg egy nap össze nem szólalkozott egyik hű társával, a tanácsnokkal a király. Aznap este talán több bort szolgáltak fel a vacsorához talán a hús volt erősebben fűszerezve, mint máskor, talán több volt a bazsalikom a mártásban, ki tudja, de az biztos, addig-addig marakodtak, míg végképp megsértve egymást mind a ketten kardot rántottak.  Egy csapás, egy suhintás, de olyan gyorsan ám, hogy szinte alig látszott a mozdulat, s máris a földön hevert a hű, de forró fejű tanácsnok. Akkor józanodott ki a király, aki ugyan nagy hatalommal bírt, de meleg szíve is volt, és dehogy akarta ő annyira megsebezni régi barátját, szövetségesét, családja, palotája védelmezőjét. De hát megtörtént a baj, nem volt mit tenni, amíg sebeit ellátták, amíg mások barátja életéért küzdöttek, ő egészen búnak eresztette a fejét. S mire eljött a hajnal, el is bujdosott. Király nélkül maradt a birodalom. Király nélkül a palota, apa nélkül a család. Nem volt többé királya a királynőnek, aki ebbe teljesen belezavarodott.

Csodás haja megőszült, nem szólt többet, nem beszélt, csak hímzései meséltek helyette tovább. Párnákba, takarókba hímezte minden bánatát. Nem foglalkozott ő többé semmivel. Ha addig a gyerekek szabadon kószálhattak az országban, attól kezdve a kutya se törődött velük. Nem érdekelt senkit, élnek e vagy halnak. Leesett a korona a fejükről, elkopott szépen varrt kis palástjuk, kilyukadt a cipőjük, végül semmi se maradt a régi nagy erőből. Semmi a birodalomból, kőről kőre lopták szét a palotát a népek. A gyerekek és az anyjuk is koldusbotra jutott.

Hiába voltak addig jók másokhoz, hiába volt az erő, s az erő mellé párosuló jóság, adakozó szándék, gyógyító akarat, amint esendővé váltak, éppolyan egyszerű emberré, mint bárki más az alattvalók közül, úgy váltak láthatatlanná is. Mintha valaki egy mesebeli köpenyt borított volna rájuk.

De nem csak az egyszerű népek számára váltak láthatatlanná, egymást se látták meg többé. El is fújta őket aztán a szél. Egyiket ide, másikat oda sodorta. A szomszédba, vagy annál is tovább. Idegen országba, idegen emberek közé, ahol jutalom volt már az is, ha nem rúgtak beléjük, ha jó szót kaptak a szegényes könyörületkenyér mellé.

Nem látták egymást sokáig, de azt, hogy honnan jöttek, azt nem felejtették el. Egymásra is emlékeztek aztán. A nevekre, hangokra, illatokra. A végtelen szabadságra, amit a puszta adott. A szél erejére. A sok jó szóra, a nevetésre. A zsiványságra, az összetartozásra.

A királyra, aki nyom nélkül tűnt el, a királynőre, az anyjukra, aki többé nem adott vacsorát. A palota népére, akik hátat fordítottak a gyermekeknek.

Emlékeztek, ez adott erőt nekik aztán. Kinek többet, kinek kevesebbet. Ki meg tudott kapaszkodni, ki nem, vagy nem annyira. Azokat a gyerekeket aztán bogáncs közé sodorta a szél. Ott ragadtak, talán ma is a bogáncsot szedik a ruhából, a hajból. És ahogy nekem elmesélték, úgy adom azt tovább: a fiúk voltak a gyengébbek. Vagy ki tudja, ők már nagyobbak voltak akkor ahhoz, hogy bárkinek megessen a szíve rajtuk, de nem elég erősek egy saját birodalom meghódításához.

A lányok viszont szépek voltak, aprók, szőkék és cserfesek. Azért a sok hányattatás és rossz után akadt egy-egy segítő kéz, ami utánuk nyúlt. Vagy legalább nem kaptak akkora rúgásokat. Vagy ha kaptak is, a két nagyobb lánynak szerencséje volt, egy irányba fújta őket a pusztai szél, ők egy ideig   összekapaszkodtak. Ketten erősebbek voltak, mint valaha. És gyerekként is hitték erősen, hogy egyszer még újra felépíthetik azt a palotát. Aranyfényből lesz a fala, kristályfényből az ablaka, és erős, de melegszívű katonák védik majd azt palotát. Akik őrt állnak ott, nem azt nézik ki szegény, ki gazdag. Akik őrt állnak majd ott, csakis a szív jósága szerint mérik a belépőt, az számít majd csak, amit a szív hozott. A marokba rejtett kincsek ott nem számítanak. Abban a palotában nem lesz aranymérleg, nem lesznek zsákok a drágaköveknek, de annál több lesz a kenyér. Annál több a hűs ital a fáradt vándoroknak. Annál több a jó szó a megpilledt léleknek, hűvös tenyér a lázas homlokra. Tiszta ruha az elrongyolódott helyett. Teli tarisznya annak, aki már megpihent és újra útra kelne. Tanácsok, aranytintával rajzolt térkép, hogy az útnak induló el ne tévedjen.

Abban a palotában nem lesz majd sötétség soha, abban a palotában nem lesz tömlöc, nem ejtenek foglyokat, abban a palotában többé nem lehet kard soha. Abban a palotában nem ejtenek sebeket. Nem folyhat vér, könny, gyalázat. Abban a palotában békében, biztonságban élhet az, aki odatartozónak érzi magát.

Azt a palotát a lányok megépítették. Sokan laknak ott, sokan ejtőztek a selyemfényű falak között. Van aki maradt, van aki csak megpihent.

A kapuja nyitva áll. Te is betérhetsz vándor. Isten hozott.

A kép Canva AI laborban készült