Az ezüstpillangó kis meséje

 

Valaha régen, talán nagyon, talán nem is olyan régen, de volt egy tarka rét, amin tavasztól őszig zsibongott az élet. Nem érte azt soha ember lábnyoma, de messziről azért figyelték az emberek is annak a csodarétnek az életét Mert olyan édes, olyan illatos, olyan nyüzsgő volt az a rét. Ezerféle virág nyílott rajta és annál is több állatka élt ott. Zöld meg türkizhátú gyíkok surrantak a fűszálak között, mesebeli pókok szőtték a bokrok között fényes hálóikat, tücskök húzták el a nótáját bárkinek, aki arra járt.

Szerették is az emberek azt a rétet, olykor csak odahevertek a szélére, úgy szemlélték a háborítatlan életet, beszívták a virágok mézillatát. Sokszor, haj de sokszor nyomta el az álom az embereket a rét partján. Mert mondom, csuda egy rét volt az, békés álmot, békés szívet adó.

Azon a réten milliónyi pillangó is élt. Vidáman repkedtek, vitorláztak a szellő hátán, vagy csak úgy ide meg odareppentek kedvük szerint. Volt ott lila, aranyporral ékesített, égszínkék, még narancsszárnyú pille is. Ki tudná azt felsorolni hányféle színt adott a jóisten a lepkéknek.

Élt közöttük egy pille azonban, ami nem kapott varázslatos színeket. Ilyen is volt meg olyan is - talán fehér, talán nem. A sok tarka pillangó között elveszett. Rá soha nem szegeződtek csodáló pillantások, tán észre se vették, olyan kis sápadt volt, olyan fénytelen.

Sokat szomorkodott e miatt a kicsi pille, de igyekezett szomorúságát nem mutatni. Inkább azon igyekezett, hogyan segíthetne mások baján.

Így élt, ebben a nagy nyüzsgésben, halkan és kedvesen. Csak adott és adott, viszonzást nem remélt soha. Észrevétlen maradt mások számára, kis mostoha.

Egy éjjelen azonban, amikor sehogyan se tudta megnyugtatni remegő kis pilleszívét, amikor nagy erővel tépte a bánat és nem tudott tőle aludni, hirtelen furcsa szag - füst ütötte meg érzékeny csápjait.

A rét szélén sárgás fény derengett fel. Tűz harapott otthonába. De a rét lakói mélyen aludtak, tán az alattomos füst is nyomta már őket. Nem ébredtek fel a veszedelemre.

Csak a kis színtelen pille rebbent fel rémülten, azt se tudta hova kapjon, hogy mentsen másokat. Ijedtében aztán a rét legnagyobb harangvirágához reppent. Azt költögette, úgy tépte, úgy csapkodta kis szárnyaival azt a nagy harangot, ahogy csak erejéből bírta. Végül felébredt a harangvirág, megrázta magát és a mezei harang hangja bejárta a rét minden zegét, minden zugát. Úgy csilingelt, úgy zenélt- a rét minden lakója felébredt tőle. Menekült, ki merre tudott. A rét közepén szaladó patak is meghallotta a csilingelést. Vadul felágaskodott és vízével nyakon loccsantotta az alattomos tüzet. El is hamvadt a lobogás azon nyomban.

Azon az éjjelen, a tűz, meg a füst éjjelén látták meg először tisztán, igaz szépségében azt a kicsi pillangót. Mert ő, aki nappal láthatatlan volt, az éjjeli sötétben, a szárnyain átszaladó holdsugárban röpködve valódi értékén tündökölt fel. Mert fehér volt bizony az a pille, de azon az éjjelen ezüstben fürdött és leheletfinom szárnyain a legmívesebb csipke mintázata ragyogott fel. Mintha a legszebb, legjobb szívű lányok verték volna azokat a csipkeszárnyakat láthatatlan cérnából. Pedig a nagy verdesés tépte ezer felé vékonyka szárnyait, az szaggatta csipkévé – a nagy igyekezet, hogy megmentsen másokat.

Szép volt hát az a lepke, szép volt addig is, de aztán a legszebb lett az összes lepke között. Ám ami miatt többé sose repültek el mellette szótlanul társai, és rábólintott a legmagasabb fűszál is tisztelettel: az a csöpp, bátor szíve volt. Hisz ő mentette meg a rét összes lakójának szépséges, ártatlan életét.

Ma is ott repked csendesen, és ha éjjel nem tudtok aludni valami bánat miatt, csak figyeljétek a sötétséget, hátha felrebben előttetek egyszer a pille. Hátha megmutatja magát nektek is. Csak nagyon kell figyelni arra, ami alig látható vagy teljesen láthatatlan. Ami van, de nem kérkedik soha, ami úgy ragyog, hogy a szív veszi észre először, csak aztán a szem.

Képek, Canva AI labor