 |
| Fény - fotó: pixabay |
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki
hatalmas palotában lakott. Szolgák százai lesték minden kívánságát, katonák
ezrei meg a parancsát, mikor indulnak újra birodalmakat leigázó, vad csatába.
Erős volt az a király és könyörtelen. Mellette nem lehetett
gyengének lenni vagy hibázni. Még akkor járt jól a szolga, ha csupán elzavarták
a palotából vétke miatt, de nem egyszer életével is lakolnia kellett, vagy
gyermekét, családját büntették a legapróbb hiba miatt is.
Féltek a királytól az emberek, de ezt kimutatni bűn volt,
mert a király azt szerette, ha az alattvalók hajbókoltak előtte, ha kezét
csókolgatták, ha hízelgéssel ajnározták lelkét. Senki se mert szembeszállni
vele, minél gonoszabbá vált, annál jobban hódoltak neki.
Volt annak a királynak egy serdülő lánya, aki lassan- lassan
hajadonná érett. Gyermekkorát apjától távol töltötte, egy rideg, megközelíthetetlen
hegycsúcsra épített palotában. Egy öreg dajka meg néhány szolgálólány volt
minden társasága. A palotát védő őrök a falakon kívül maradtak. Férfi ember nem
tehette be lábát abba a palotába, de még a kertjébe se. A palota életét, a
vízhordást, a favágást, a birkanyúzást is nők végezték. A lány alig - alig
emlékezett már az apjára, de arra se, hogy nőkön kívül férfiak is élnek a
világon.
Ám amennyire nem emlékezett apjára, annál jobban emlékezett
édesanyjára, a sápadt, szelíd arcú, csodaképességekkel megáldott anyjára, aki
beszélte az állatok, a növények nyelvét és halála előtt átadta tudományát
gyermekének. De elmondta azt is, hogy addig, amíg a szerelem nem érinti meg a
lelkét, nem tudja majd használni tudományát.
Gyerek volt még, csöpp kislány, amikor édesanyja a
másvilágra költözött, nem tudta mit jelent a szerelem, de bízott édesanyja
jóságában és józanságában, így hitt annak szavában, hogy úgy lesz, ahogy lesz.
Nem sejtette, hogy apja, aki megtudta, mit kapott
feleségétől a gyermek, nem véletlenül záratta a hegycsúcson lévő palotába, nem
véletlenül zárta el a férfiaktól. Félt a lány földön kívüli hatalmától, ahogy
annak idején félt feleségétől is, aki megjövendölte neki, ereje, birodalma
odavész, gonoszsága megtörik, és annak oka saját vére lesz, aki erőszak nélkül
veszi majd át apja hatalmát.
Megölni nem merte, arra azért még őt se vitte a lélek, hogy
saját gyermeke életét oltsa ki, de a maga gonosz módján gondoskodott arról,
hogy a lány ne ébredhessen soha erejére.
Így éltek évekig, míg a lány sugárzóan szép hajadonná érett.
De olyan széppé ám, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A palota lakói el is
nevezték Fénynek. És nem csak szép, de jó lelkű, okos is volt az a lány, semmi
nem volt benne apja rossz természetéből, édesanyja tiszta szíve, jósága és
gyengéd szeretete volt a kalács, ami táplálta lelkét még akkor is, amikor
édesanyja már rég a föld alatt pihent.
 |
| A hegyi palota - fotó: pixabay |
A hegyi palotát azonban, ahogy meséltem már, katonák
őrizték, és hiába volt a sok szigorú tilalom, azért a férfiak kíváncsiak voltak
Fényre, mert ha vele nem is, a szolgáló lányokkal találkoztak néhanap, tőlük
hallottak Fény csodás szépségéről, bájáról, gyengédségéről. Kíváncsi tekintetek
keresték minden áldott nap, hátha megpillantják valahol a kertben, vagy a
palota erkélyén.
Volt a katonák között egy fiatal fiú, akit merészsége,
bátorsága és egyenes természete miatt csak Sugárnak szólítottak a többiek. Volt
más neve is, de arra már senki nem emlékezett. Sugárban volt a legerősebb az
érzés, hogy neki Fényt látnia kell. Egy nap addig mesterkedett, amíg kimódolta,
hogy ő lehessen az, aki a palota kapuját őrizze, az volt az a hely, ahonnan a legkönnyebb
volt belesni a palota udvarára. Ráadásul sokat tanult gyerekkorában egy drágakő
metszőnél, tőle tudta, hogy lehet úgy csiszolni bizonyos köveket, hogy azok
felnagyítva, közel hozzák a messze lévő dolgokat, az emberi orcát is. Egy bőr zsákocskában
őrizte rég azt a követ és csak a napra várt, hogy annak segítségével
megpillanthassa az eleven Fényt.
Na így történt, hogy egy nap, amikor végre ő vigyázta a
palota kapuját, Fény a kapu belső oldalán vágott éppen rózsát. Nem tétovázott
egy pillanatot se Sugár, előkapta a követ, belenézett és ahogy megpillantotta Fény
gyönyörű arcát, egy életre beleszeretett. De abban a pillanatban, ahogy
szerelem lobbant a szívében, a kezében lévő csiszolt kristály megrebbent a
kezében, Fény pedig meglátta a csillanást. Kilesett a kapu résén és
szembetalálta magát Sugár mosolyával. Nincs mit ezen sokat mesélni, szerelem
gyúlt benne is, égető, a világát megváltoztató szerelem.
Mert úgy lett, ahogy édesanyja jövendölte: a szerelem
felébreszthette, fel is ébresztette csodahatalmát. Attól a pillanattól kezdve
értette a természet susogását, minden rezdülését, a növények sóhaját és az
állatok szavát, meséit is.
Még a kezében lévő, lemetszett rózsa sírását is halotta,
értette és majd megszakadt a szíve annak hallatán.
Hát még akkor, amikor megértette a szél szavát meg a madarak
énekét, akik apja gonoszságáról énekeltek. A leigázott, rabszolgaságra hajtott
emberek szenvedéseiről, a felesleges
csatákról, a lemészárolt családokról, a lányokról, akiket erőszakkal vittek házasságra,
az éhezésről, a fázásról, a keserves munkáról, ami még se adott elég kenyeret
az embereknek.
Napokig csak sírt, csak sírt, egészen addig sírt, míg már
nem maradt könnye és el nem döntötte, hogy véget vet apja rút hatalmának.
Persze attól a naptól fogva, hogy Fény és Sugár egymásra
lelt a palota kapujában, attól kezdve mindennap találtak módot arra, hogy újra
láthassák egymást, és egy idő után addig mesterkedtek, amíg szót is váltottak,
meg is érintették egymás kezét. Egy éjjel pedig Sugár addig döfködte a kapu
oszlopánál a földet, amíg az meggyengült, elhajolt az oszlop és Fény kisurrant
a palotából. Lóra kaptak és meg sem álltak, amíg a király városába nem értek.
Addigra elterjedt a hír, hogy Fény megszökött, de mivel éveket töltött elzárva,
se a városban, se a palotában nem ismerte fel senki.
Hogy közel férkőzhessen az apjához, elszegődött a palotába
szolgának. Így aztán nem csak hallotta, de meg is tapasztalta apja
könyörtelenségét, kegyetlen szabályait, határtalan gonoszságát.
Egy nap éppen meglátta, ahogy apja egy ártatlan kismacskát
hajít a magasból a várárokba, mert az nyávogásával megzavarta délutáni
pihenőjét. Máskor a kis konyhai kézilány zokogása ütötte szíven, akinek azért
nyírták kopaszra a fejét, mert a király kenyerébe a konyhán belesütöttek egy
hajszálat és őt találta a király ezért felelősnek. De látta az öreg susztert
is, akinek azért szorították vaspapucsba szegény, vén lábát, mert nem találta
eléggé kényelmesnek a király, méretre szabott új csizmáját. És hiába
bizonygatta a mester, hogy ő pontosan mért, pontosan szabott, a király lába
vastagodott a jóléttől…. a vaspapucs kínja mellett még meg is ostorozták
igazsága miatt.
Egyre csak nőtt Fényben a harag apja elvetemült tettei okán,
de egy ideig nem tudta, hogyan vessen véget apja könyörtelenségének.
Egy holdfényes este aztán hallotta, hogy róla beszélnek az
ablakába telepedő galambok. Kiderült, hogy apja szemet vetett rá, az egyszerű
szolgálóra, az ágyába akarja kényszeríteni rögtön másnap, ahogy azt megtette
már százszor, ezerszer más szolgálókkal is.
Így nem lehetett tovább tétovázni. Azt a palota lázadó, dacosan újra meg újra
kihajtó virágaitól már tudta, hogy apja egyetlen dologtól szenved igazán, az a
gyenge pontja: nem bírja a növények porát. Reggel aztán különös gonddal
öltözött, gyönyörű fonatokba csavarta haját és titokban, a palota falain kívül
nyíló, csodásan illatozó virágokat tűzött a fonatokba.
 |
| Fotó- pixabay |
Amikor apja magához rendelte, hogy ágyába kényszerítse, ő
megadóan apja karjaiba hajolt, de nem telt bele egy perc, a király orra megtelt
a virágok porával, tüsszögni kezdett és ingerülten hessegette el a lányt. Ugyanez
történt másnap, harmadnap is. Akárhogy akarta (és akarta egyre jobban) nem
tudott karnyújtásnál közelebb kerülni a lányhoz. És mert nem kaphatta meg,
pedig megkaphatta volna, hiszen a lány másokkal ellentétben nem tiltakozott,
nem sírt, nem jajveszékelt, sőt látszólag szelíd, szerelmes odaadással hajolt
felé minden alkalommal, a király lelke szinte meghasadt: szerelmes, olthatatlan
tűz gyulladt szívében. Bármit megadott volna azért, hogy a lány teljesen az övé
legyen. Akkor a lány a király közelébe költözött, de gondosan ügyelt arra, hogy
a dús illatú, porú virágok a hajában legyenek, máskor a király lepedőjére is
hintett a porból, megint máskor rózsatüskékkel tette szúróssá a király álmát,
aki maga se tudta miért gyengül, miért veszti el erejét, hatalmát. Szerelmes
volt, teste lelke rázkódott az irgalmatlan tüsszögéstől, aludni se tudott, na
és persze a lányt se hajlíthatta maga alá.
Dehogy foglalkozott ő a palota fényével, szigorával – saját szerelmes
szívével csatázott és fuldoklott. Hiába hívatta a legokosabb orvosokat, senki
se jött rá a turpisságra és nem leltek tartós gyógyírt a bajára.
És ahogy gyengült a király, úgy erősödött és szerzett
hatalmat Fény. Napról napra vette át a palota, az ország irányítását, és boldogok
voltak az alattvalók, hiszen Fény sorra szabadította fel őket a könyörtelen
törvények alól, eltörölte apja minden rút szabályát, végezetül tele ültette a
palota kertjét édesen daloló, pompás virágokkal.
A király haldoklott. Az utolsó estén, amikor már búcsúzott a
földi létezéstől, Fény leült az ágya szélére, akkor este nem font titkos
virágokat a hajába. Az apjához hajolt és elmondta, ki ő valójában, és miért
jött. Elmesélte, hogy változtatta meg a birodalom életét ő, a király vére. Pont
úgy, ahogy édesanyja jövendölte. Erőszak nélkül, a természet segítségével.
Haj szánta bánta az apja minden gonoszságát, fordította
volna vissza az idő kerekét, de ami történt megtörtént, annyi vigasza maradt
csupán, hogy lánya bocsánatával, annak karjaiban hunyhatta le örökre a szemét.
Fény tisztességgel eltemette az apját, majd a gyászév végén
Sugár, aki akkor már a sereg élén lovagolva védte a birodalmat, hazatért.
Fényes lakodalmat csaptak, aki ott volt jóllakott, és akkorát táncoltak, hogy
még az egerek is ropták, a tücskök is húzták a nótát.
Itt a vége, fuss el véle.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése