Oxána leszalad elém a lépcsőházba, mert fél, hogy eltévedek. Vörös haja ragyog, eleven a szeme, csupa élet. Késő este van, de úgy látom, ő kimeríthetetlen energiaforrásból merít. Bódis Oxána festőművésszel beszélgettem, aki megmutatta nekem a belorusz mesevilág mellett lelke csodás színeit.
Több, mint két évtizede költözött Magyarországra, Belorussziából. Egy zalai faluba érkezett, hamarosan született egy kislánya. Itt maradt. A helyi iskolában kezdett rajzot tanítani, tanítványai jelentős része sikerrel felvételizett a Képzőművészetin.
Én nem tudom, hogy miben mérik ezen a világon a sikert. Hány alkotásra van szükség, hány kiállításra, eladott képre, hány publicisztikára ahhoz, hogy a láthatatlan mérce szerint kijelenthessük valakiről, hogy SIKERES művész. De a művész alkotásai a világ számtalan pontján fellelhetőek ma már. Azt hiszem helytálló a mesékből kölcsönzött kifejezés: Oxána messze földön híres festő.
Mellette szerény. És nincs szüksége ihletre, bármikor, a nap bármely szakában, bármilyen időpontban tud alkotni. Csak ideje lenne rá elég…. Most napközben óvónőként dolgozik, hétvégente tanít, és mindemellett alkot fáradhatatlanul.
Kávézunk, kekszet rágcsálunk, beszélgetünk. Hamar kiderül, hiába a több ezer kilométerrel eltérő földrajzi születés, ezernyi közös pont van életutunk alakulásában, mintha ugyanazon a szövőszéken szőtték volna sorsunkat. Értjük egymás nyelvét, és nem csak azért, mert Oxána az elmúlt évek alatt magabiztos magyar nyelvtudásra tett szert - azokat az árnyalatokat is értjük, azokat az üzeneteket, amelyek a szavak mögött húzódnak. Oxána, a családi történelem szerint már ecsettel, ceruzával a kezében kúszott-mászott. Tényleg hamarabb ragadott ceruzát, minthogy járni megtanult volna, de jó ideig a balett volt az álma – ez ma is látszik testén, mozgásán. Kecses, fegyelmezett, tudatos.
Írt, olvasott 4 évesen. És bár lecsapok a témára gyorsan, kiderül nem mesékkel indult nála az irodalom. Az orosz világirodalom nagyjaitól kerültek a kezébe könyvek. Neki Puskin és Dosztojevszkij mesélt. Mit értett belőle, nem tudhatom, de valamit magába szippantott, az biztos: érzékeny mindenre, ami szép, és világos morális határok mentén mozog.
Megcsodálhatom munkáit
Száz és száz alkotás két szobában a fal mentén, a festékpöttyözte egyszerű asztalon, a falakon, székeken. Belső, ecsettel vászonra, kartonra vitt világa csodavilág. Csordultig telik a szívem velük. Csak ámulok, az egyik képnél könnyes lesz szemem. Saját világomra ismerek. Meséimre.
De a mesét, amit Oxánától kaptam, megosztom veletek.
Az orosz mesék visszatérő alakja a házi manó. Minden otthon saját manóval rendelkezik, akik csintalan kis lények. Nem gonoszak, dehogy, csak éppen szeretnek borsot törni az ott élők orra alá. Miattuk fut ki, vagy kozmál oda a tej. Romlik el a zár, vásik el a cipő, botlik meg az ember, törik ki az ablak. Apró kis csínytevők ők, akik nem akarnak rosszat, csak szeretnek mulatni, amikor bosszankodnak az emberek. Ám lekenyerezhető kis csíntalan manók azok: egy kis édes meleg tejjel, kenyérrel, kalácsmorzsával féken tartható ügyködésük. Ezért van aztán az, hogy az orosz házakban akad egy-egy apró tálka, amely a manók tálkája. Abba kerül a tej, mellé a kalács, hogy az apró házimanók megkíméljék az ott élőket a rosszalkodásuktól. Az orosz gyerekek a manókkal nőnek fel. És ki tudja…. hány gyerek helyett vitték el a „balhét” a manók. Hiszen milyen könnyű rájuk mutatni: ők törték be, borították fel, öntötték ki, vagy csenték el a csokit.
Oxána csodás munkáit a Dávid galériában valamint a művész alkotói fb oldalán nézhetitek meg.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése