Réges régen, nagyon régen, még abban az időben, amikor az ükapám ükapja is karon ülő kis legényke volt, akkoriban történt, hogy egyszer csak gyűlölni kezdték a szelet az emberek. Hogy ki kezdte el ezt a gyűlölködést, senki se tudja, de valahogy bekerült az emberi beszédbe, itt is ott is felbukkant a szél ellen a panasz.
Mert fúj, mert sodorja a leveleket, mert belemegy a por az emberek szemébe, mert biztos a széltől fáj a kisgyerekek füle, az asszonyok feje, a szél miatt apad el a tej, miatta kergülnek meg az állatok. Meg különben is, minek fúj, ha nem is kellene, hogy fújjon. Itt is morgást, ott is morgást hallott és sodort tovább a szél, de persze egyre szomorúbban, egyre kedvetlenebbül. Hisz ki tudja végezni jól a munkáját, ha folyton fújnak rá. Ha csipkedik, ha rosszat mondanak rá, ha gúnyolják. A legjobban az fájt a szélnek, hogy még bolondnak is nézték: „Na, bolond lyukból bolond szél fúj.” – mondogatták. Máskor meg azt mondták: ” Hagyjátok, hát szeles ez a lány, úgy se lesz belőle soha semmi”. "Széllel bélelt csupán" – szólt a mondás, ha valaki olyanról esett szó, akinek nagy volt a mellénye úgy, hogy nem volt mögötte érték vagy bölcsesség. Egyszóval csúnyákat suttogtak a szélről és az egy idő után megelégelte ezt, megharagudott nagyon és hátat fordított az embereknek.
Eleinte észre se vették hiányát, illetve mégis, egy rövid időre megkönnyebbültek, mert éppen tél volt, pont a leghidegebb hónap az évben, amikor elege lett a sok károgásból a szélnek és csendben elült. Nem fújt többé egy leheletnyit sem. Nem hordta a havat, nem borzolta a háztetők zsúpfedelét, nem bújt be a kabátok alá, nem vitte ki a meleget a szegényes kis házak repedésein. Enyhülésként élték meg az emberek a szél elcsendesedését még úgy is, hogy a füst is bent rekedt a házakban, hiszen a szél nélkül a nehéz füst se talált kifelé magának utat.
Aztán megjött a tavasz. Kisütött a nap, de bizony nem kergette semmi a felhőket az égen és hiába dolgoztak serényen a méhek, a növények porzását, a szél segítsége nélkül nem tudták elvégezni. Meddő maradt abban az évben milliónyi gyümölcsfa. Az enyhe tavasz pedig hiába kényeztette az embereket: nem sodort a szél édes virágillatot, és a madarak dala is távol maradt. Szél nélkül néma lett a természet és mozdulatlan.
Ez már feltűnt az embereknek, de még inkább az eső hiánya keltett feltűnést és rémületet. Mert bizony szél nélkül hiába kapta fel a napsütés az égig a párát, a szél gondos munkája nélkül nem jutott el a vízpára felhője távoli vidékre. Ugyan oda hullott vissza, ahonnan a levegőbe került. Szomjazott a föld és szomjazni kezdtek a növények, az állatok is. Nem eresztett erős gyökeret a gabona, nem pattantak ki friss hajtások, a már nekizöldült levelek is kókadtan lógtak a csenevész bokrokon. Minden, de minden, az egész élet víz után sírt.
Akkor már nagy volt a baj és tudták az emberek, hogy valahogy ők maguk a baj okozói és azt is tudták, hogy nincs sok idő: gyorsan kell megoldást találni, különben a növényekkel együtt az emberek is szomjan, éhen pusztulnak hamarosan, de nem tudták mit tehetnének. Így érkezett el a nyár, és a hőség könyörtelenül felperzselte a még megmaradt növényzetet. Lábon, száron száradt el minden, ami valami titkos forrásból még nedvességet lophatott. Kegyetlen aszály kaszálta le az életet szerte a vidéken.
Az emberek tikkadtan, víz után, enyhülés után sóvárogva pihegtek a házak árnyékában: mozdulni se maradt erejük.
És akkor valaki végre megszólalt: „ Ó csak a szél fújna keveset, egy kis szellő, ha rebbenne, ó micsoda gyönyörűség lenne. Micsoda hűsölés.”
Meghallotta ezt a szél, s mert soha egy pillanatig se akarta igazán bántani az embereket, megesett a szíve rajtuk és teljesítette kívánságukat nyomban. Hiszen csak erre várt: az őszinte, szívből sóhajtott kérésre, és hogy vegyék észre létezésének erejét és értékét.
Nyomban munkához látott: hűs kézzel simogatta a forró arcokat, elkergette a hőséget, keresztülsöpört a vidéken, majd gyors szárnyakkal az égig száguldott, eső után.
És meghozta a vizet. Megfürösztötte a haldokló bokrokat, a kiszáradt patakokat, tisztára mosta, friss vízzel töltötte fel a kutakat. Életre keltette a madárdalt, kivitte a rossz szagokat, a keserű füstöt, az éhezés keservét a konyhákból. Enyhülést hozott és életet.
Attól kezdve óvatosan bántak a szóval, a széllel az emberek, nem haragították magukra többet, mert belátták, hogy a szél csak a dolgát teszi, és ha engedik azt, ha elismerik tudását, ha okosan alkalmazkodnak járásához és erejéhez, akkor nem lesz ellenségük soha, de annál inkább hasznukra lehet az életet mozgató szél…
Mert fúj, mert sodorja a leveleket, mert belemegy a por az emberek szemébe, mert biztos a széltől fáj a kisgyerekek füle, az asszonyok feje, a szél miatt apad el a tej, miatta kergülnek meg az állatok. Meg különben is, minek fúj, ha nem is kellene, hogy fújjon. Itt is morgást, ott is morgást hallott és sodort tovább a szél, de persze egyre szomorúbban, egyre kedvetlenebbül. Hisz ki tudja végezni jól a munkáját, ha folyton fújnak rá. Ha csipkedik, ha rosszat mondanak rá, ha gúnyolják. A legjobban az fájt a szélnek, hogy még bolondnak is nézték: „Na, bolond lyukból bolond szél fúj.” – mondogatták. Máskor meg azt mondták: ” Hagyjátok, hát szeles ez a lány, úgy se lesz belőle soha semmi”. "Széllel bélelt csupán" – szólt a mondás, ha valaki olyanról esett szó, akinek nagy volt a mellénye úgy, hogy nem volt mögötte érték vagy bölcsesség. Egyszóval csúnyákat suttogtak a szélről és az egy idő után megelégelte ezt, megharagudott nagyon és hátat fordított az embereknek.
Eleinte észre se vették hiányát, illetve mégis, egy rövid időre megkönnyebbültek, mert éppen tél volt, pont a leghidegebb hónap az évben, amikor elege lett a sok károgásból a szélnek és csendben elült. Nem fújt többé egy leheletnyit sem. Nem hordta a havat, nem borzolta a háztetők zsúpfedelét, nem bújt be a kabátok alá, nem vitte ki a meleget a szegényes kis házak repedésein. Enyhülésként élték meg az emberek a szél elcsendesedését még úgy is, hogy a füst is bent rekedt a házakban, hiszen a szél nélkül a nehéz füst se talált kifelé magának utat.
Aztán megjött a tavasz. Kisütött a nap, de bizony nem kergette semmi a felhőket az égen és hiába dolgoztak serényen a méhek, a növények porzását, a szél segítsége nélkül nem tudták elvégezni. Meddő maradt abban az évben milliónyi gyümölcsfa. Az enyhe tavasz pedig hiába kényeztette az embereket: nem sodort a szél édes virágillatot, és a madarak dala is távol maradt. Szél nélkül néma lett a természet és mozdulatlan.
Ez már feltűnt az embereknek, de még inkább az eső hiánya keltett feltűnést és rémületet. Mert bizony szél nélkül hiába kapta fel a napsütés az égig a párát, a szél gondos munkája nélkül nem jutott el a vízpára felhője távoli vidékre. Ugyan oda hullott vissza, ahonnan a levegőbe került. Szomjazott a föld és szomjazni kezdtek a növények, az állatok is. Nem eresztett erős gyökeret a gabona, nem pattantak ki friss hajtások, a már nekizöldült levelek is kókadtan lógtak a csenevész bokrokon. Minden, de minden, az egész élet víz után sírt.
Akkor már nagy volt a baj és tudták az emberek, hogy valahogy ők maguk a baj okozói és azt is tudták, hogy nincs sok idő: gyorsan kell megoldást találni, különben a növényekkel együtt az emberek is szomjan, éhen pusztulnak hamarosan, de nem tudták mit tehetnének. Így érkezett el a nyár, és a hőség könyörtelenül felperzselte a még megmaradt növényzetet. Lábon, száron száradt el minden, ami valami titkos forrásból még nedvességet lophatott. Kegyetlen aszály kaszálta le az életet szerte a vidéken.
Az emberek tikkadtan, víz után, enyhülés után sóvárogva pihegtek a házak árnyékában: mozdulni se maradt erejük.
És akkor valaki végre megszólalt: „ Ó csak a szél fújna keveset, egy kis szellő, ha rebbenne, ó micsoda gyönyörűség lenne. Micsoda hűsölés.”
Meghallotta ezt a szél, s mert soha egy pillanatig se akarta igazán bántani az embereket, megesett a szíve rajtuk és teljesítette kívánságukat nyomban. Hiszen csak erre várt: az őszinte, szívből sóhajtott kérésre, és hogy vegyék észre létezésének erejét és értékét.
Nyomban munkához látott: hűs kézzel simogatta a forró arcokat, elkergette a hőséget, keresztülsöpört a vidéken, majd gyors szárnyakkal az égig száguldott, eső után.
És meghozta a vizet. Megfürösztötte a haldokló bokrokat, a kiszáradt patakokat, tisztára mosta, friss vízzel töltötte fel a kutakat. Életre keltette a madárdalt, kivitte a rossz szagokat, a keserű füstöt, az éhezés keservét a konyhákból. Enyhülést hozott és életet.
Attól kezdve óvatosan bántak a szóval, a széllel az emberek, nem haragították magukra többet, mert belátták, hogy a szél csak a dolgát teszi, és ha engedik azt, ha elismerik tudását, ha okosan alkalmazkodnak járásához és erejéhez, akkor nem lesz ellenségük soha, de annál inkább hasznukra lehet az életet mozgató szél…
Ma esti mesénk lesz. Köszönöm ezt a gyönyörűséget is!
VálaszTörlés