Lisztes kézzel ért hozzá, de nagy erővel. Gördítette, suhantotta a tésztán a sodrófát a lány, úgy, ahogy anyjától, nagyanyjától látta. Pont úgy, ahogy azt elleste.
Simult, vékonyodott a tészta, de fájt neki. Túl erős volt a nyújtás. Túl gyors, nem figyelt rá a kéz, amely a sodrófát tartotta. A sodrófa is beleszédült a munkába. Aztán kést ragadott a lány ott a konyhában. Derekán kötény, lisztes kezében villanóan éles kés: felszabdalta a tésztát és már szórta is a forró vízbe. Készült az ebéd. De a családnak nem ízlett igazán. Pedig úgy készült, ahogy annak készülnie kellett. Ügyes volt a lány, mégse talált utat a szívhez az ebéd, hiába volt édes, hiába volt puha a tészta. Nem kért másodszor senki belőle.
Másnap a kisebbik lányon volt a főzés terhe. Ő is kötényt kötött, sürgölődött. Liszttel szórta meg a deszkát, megpaskolta a langyos tésztát, még egy gyors csókot is nyomott rá. Aztán kézbe vette a sodrófát. Finom mozdulatokkal simogatta körbe, lisztezte, ne maradjon sehol csupasz a fa, ne ragadjon – suhanjon gyorsan, ügyesen majd a tésztán. Aztán megindult vele a táblán. Középről kifelé, előre-hátra. Egyenletes, határozott, de gyengéd mozdulatokkal dolgozott. Énekelt egy kicsit hozzá. Fürgébbé váltak a mozdulatok, a tészta finoman nyúlt, egyre-egyre vékonyabb lett. Akkor a lány megállt, újra lisztet szórt rá, újra lisztezte a sodrófát is – megtáncoltatta újra a tésztán a fát. Addig lapította, amíg olyan vékony nem lett, akár egy papírlap. Akkor megpihent a lány, pihent egyet a tészta is. Szikkadt egy sort. A konyhába szimatoló kisöccse fejére barackot, kezébe almát nyomott. Felültette az asztal mellé egy székre. Dudorászott neki, hallgatta csivitelését. Összenevettek.
A sodrófa köré puha rongy került, megtisztítva dőlt be a sarokba.
Felforrt a víz, a ficánkoló habokba szórta a gyengéd mozdulatokkal felvágott tésztacsíkokat a lány. Megtáncoltatta a tésztát ott is. Aztán kimerte, olajozta, cukrozta vidáman. Énekelt egy sort, majd a család után kiáltott. És kínálta jó szívvel, kimerte az ebédet. Púposra tornyozta a tányérokat elsőre is, mégis kellett repeta mindenkinek. Ebéd után tisztára súrolta a konyhát. Megigazította a sodrófát a sarokban, egy nem létező lisztszemet is lepöckölt róla. Aztán ablakot nyitott, friss levegőt engedett be az ebéd, család, énekszagú konyhába.
Liszt, liszt. Sodrófa, sodrófa. Család, család. Csak a sodrófa tudja igazán, miért lett finomabb az ebéd.
Simult, vékonyodott a tészta, de fájt neki. Túl erős volt a nyújtás. Túl gyors, nem figyelt rá a kéz, amely a sodrófát tartotta. A sodrófa is beleszédült a munkába. Aztán kést ragadott a lány ott a konyhában. Derekán kötény, lisztes kezében villanóan éles kés: felszabdalta a tésztát és már szórta is a forró vízbe. Készült az ebéd. De a családnak nem ízlett igazán. Pedig úgy készült, ahogy annak készülnie kellett. Ügyes volt a lány, mégse talált utat a szívhez az ebéd, hiába volt édes, hiába volt puha a tészta. Nem kért másodszor senki belőle.
Másnap a kisebbik lányon volt a főzés terhe. Ő is kötényt kötött, sürgölődött. Liszttel szórta meg a deszkát, megpaskolta a langyos tésztát, még egy gyors csókot is nyomott rá. Aztán kézbe vette a sodrófát. Finom mozdulatokkal simogatta körbe, lisztezte, ne maradjon sehol csupasz a fa, ne ragadjon – suhanjon gyorsan, ügyesen majd a tésztán. Aztán megindult vele a táblán. Középről kifelé, előre-hátra. Egyenletes, határozott, de gyengéd mozdulatokkal dolgozott. Énekelt egy kicsit hozzá. Fürgébbé váltak a mozdulatok, a tészta finoman nyúlt, egyre-egyre vékonyabb lett. Akkor a lány megállt, újra lisztet szórt rá, újra lisztezte a sodrófát is – megtáncoltatta újra a tésztán a fát. Addig lapította, amíg olyan vékony nem lett, akár egy papírlap. Akkor megpihent a lány, pihent egyet a tészta is. Szikkadt egy sort. A konyhába szimatoló kisöccse fejére barackot, kezébe almát nyomott. Felültette az asztal mellé egy székre. Dudorászott neki, hallgatta csivitelését. Összenevettek.
A sodrófa köré puha rongy került, megtisztítva dőlt be a sarokba.
Felforrt a víz, a ficánkoló habokba szórta a gyengéd mozdulatokkal felvágott tésztacsíkokat a lány. Megtáncoltatta a tésztát ott is. Aztán kimerte, olajozta, cukrozta vidáman. Énekelt egy sort, majd a család után kiáltott. És kínálta jó szívvel, kimerte az ebédet. Púposra tornyozta a tányérokat elsőre is, mégis kellett repeta mindenkinek. Ebéd után tisztára súrolta a konyhát. Megigazította a sodrófát a sarokban, egy nem létező lisztszemet is lepöckölt róla. Aztán ablakot nyitott, friss levegőt engedett be az ebéd, család, énekszagú konyhába.
Liszt, liszt. Sodrófa, sodrófa. Család, család. Csak a sodrófa tudja igazán, miért lett finomabb az ebéd.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése