Sokan, nagyon sokan odavesztek, akik a sárkány ellen indultak harcba. Sok derék vitéz, sok férfi, sok legény és sok pelyhedző állú suhanc is, akit hiába óvott anyja, azért csak nekiszaladt a sárkányölő nagy útnak.
A sárkány meg csak várta, várta rendületlenül az ellene indulókat. Tudta, neki egy tapodtat se kell mozdulnia, megkeresik sorra az emberek, megpróbálják rajta erejüket és ha ottvesznek, hát ottvesznek, egy cseppet se bánkódott utánuk. Mert sokan már a sárkányhoz vezető úton elbuktak- Elnyelte őket a mérges gyíkokkal, vakító szárnyú bogarakkal teli mocsár, a mindent bekebelező sivatag, a gyilkos meredélyekkel, szédítő szakadékokkal szabdalt keskeny ösvény. Néha a felhők miatt haltak rettentő halált a sárkányt kereső kalandorok: belefutottak a felhőbe és többé nem találtak utat a gomolygó párából, megint másra mérgező leheletet fújt a szél, és senki se tudta, milyen szörnyeteg kilégzése okozta a sok szörnyű halált.
Azért a legkitartóbbak megtalálták és párbajra hívták a sárkányt. Úgy hitték, aki legyőzi azt, óriási jutalomban részesül. Senki se tudta MI lesz pontosan a jutalom, de már annak ígérete is csábítóan hangzott. Sokan mérhetetlen kincsről, drágakövekről, aranyról, ezüstről álmodtak, megint más zsíros földeket akart, de akadt, aki szépséges királylányt kívánt feleségül, mindegy melyik uralkodó lányát, csak korona legyen a szépséges ara fején, s hitték erősen, a királylány mellé pazar javakkal teli birodalom is dukál.
Így hitték sokan a mesét, és ezért indultak neki a borzalmakkal teli útnak. Pedig soha, de soha senki nem tért vissza a sárkányútról, még azok sem, akik megtalálták és nekiugrottak a sárkány hét fejének. Mert volt, aki életben maradt – kihasított egy darabot a sárkány varázserejű húsából és mielőtt agyontaposhatta, szétmarcangolhatta volna a szörnyű erejű állat, eliszkolt. De nem jutott messzire senki. Rendszerint a közeli barlangok egyikébe húzódott, tüzet rakott és nyársra húzta a rabolt sárkányhúst nyomban – mert túl nagy volt a csábítás, hiszen a legenda szerint akkor kaphatta meg csak a jutalmát mind, ki birokra kelt a sárkánnyal, ha falatozott annak mágikus testéből. Soha nem hallották a sárkány nyögését, pedig menekülésüket és táborverésüket a sárkány parazsat sziszegő átka kísérte mindig: „ Ha kimartad, hát kimartad. Vidd és edd. Süsd meg pecsenyéd, érjen nyereség.”
Senki se tudta, honnan is sejthették volna, hogy a sárkány varázsereje a húsából fogyasztó ember legrosszabb tulajdonságát erősítette fel. Aki a lelke mélyén önző volt, abban az önzést erősítette fel, a habzsolás vágyát a végletekig. Náluk a torkukon akadt a falat gyorsan. A haszonleső mindenhol kincset gyanított, tíz körmével esett a szikláknak, hogy puszta kézzel kaparja ki gazdagságát, de arany helyett saját sírját vájta ki. A durva lelkű ember állattá változott, farkasbőr feszült rá, karmai nőttek. Elbujdosott és prédára lesett, míg el nem pusztult. A hatalomra éhes ember a sárkányhús falatozása után önmagánál nagyobb hatalmakra tört esztelen, le is kaszabolták gyorsan. A pazarló meg elszórta mindenét, még ruháitól is megszabadult, bolondnak hitték, folyvást kergették, hát haza menni se mert többé soha.
Így telt el sok száz év, talán ezer is. A sárkány csak várt, s testét a sok csapás, a sok rablás megkeményítette, összekaszabolt bőre durva páncéllá vált.
Egy nap azonban különös fiú kelt útra, de őt bizony nem a jutalom kívánása, hanem a kíváncsiság vitte a sárkány felé. Igazából bántani se akarta a sárkányt, kést is csak azért vitt magával az anyjától kapott hamuba sült pogácsa mellett, hogy a hosszú úton meg tudja védeni magát. Bizony szükség is volt a késre gyakran az úton ereje, fürge esze és ügyessége mellett, mert sokan óhajtották vérét annak a legénynek. Sok régi kalandor, aki így vagy úgy szörnnyé vált és az úton ragadt. De nem kímélték épségét a sziklák sem, és a felhőből is csak gyors kése segítségével menekült ki.
El is jutott a sárkányhoz, aki már várta a csapást. De a fiú vagdalkozás helyett csak megérintette a sárkány vágásoktól durva bőrét. Megérintette, aztán megsimogatta azt. És sokáig szólni sem tudott, olyan mélységes szánalom töltötte el a sárkány bőre láttán. Keze alatt szinte életre kelt minden támadás, a durva kardnyomok, a tőrök szisszenő szabdalása, acélkarmok marása, pengék hasítása. Szavak nélkül mesélt a sárkánybőr. És akkor forró könnyek lepték el arcát, de nem csak ő könnyezett, a sárkány is kiengedte ezer meg ezer éve visszafojtott fájdalmát. Elsírta minden bánatát a fiúnak, miközben szinte megfürdette azt sárkánykönnyeivel. Sokáig ültek egymás mellett és sokáig sírtak. Azt azonban se ő, se a fiú nem tudta, hogy nem csak a sárkányhúsnak, de a sárkánykönnynek is varázsereje volt: mert ahogy a fiú bőrét, arcát érték a forró sárkánykönnyek úgy váltak legszebb tulajdonságai még nemesebbé. Esze még fürgébbé, lába még gyorsabbá. Tiszta szíve még tisztábbá.
Úgy tudom, az egyetlen volt, aki visszatért a sárkányútról. Úgy jött, ahogy ment, gyalog. Annyit hozott, amennyit vitt, egyetlen tarisznyát. Nem mart, nem rabolt, nem sütött sárkánypecsenyét, de tiszta szíve tiszta könnyeket fakasztott, átkot tört, bánatot mulasztott. Talán varázslat se kellett hozzá.
Itt a vége, fuss el véle.
A sárkány meg csak várta, várta rendületlenül az ellene indulókat. Tudta, neki egy tapodtat se kell mozdulnia, megkeresik sorra az emberek, megpróbálják rajta erejüket és ha ottvesznek, hát ottvesznek, egy cseppet se bánkódott utánuk. Mert sokan már a sárkányhoz vezető úton elbuktak- Elnyelte őket a mérges gyíkokkal, vakító szárnyú bogarakkal teli mocsár, a mindent bekebelező sivatag, a gyilkos meredélyekkel, szédítő szakadékokkal szabdalt keskeny ösvény. Néha a felhők miatt haltak rettentő halált a sárkányt kereső kalandorok: belefutottak a felhőbe és többé nem találtak utat a gomolygó párából, megint másra mérgező leheletet fújt a szél, és senki se tudta, milyen szörnyeteg kilégzése okozta a sok szörnyű halált.
Azért a legkitartóbbak megtalálták és párbajra hívták a sárkányt. Úgy hitték, aki legyőzi azt, óriási jutalomban részesül. Senki se tudta MI lesz pontosan a jutalom, de már annak ígérete is csábítóan hangzott. Sokan mérhetetlen kincsről, drágakövekről, aranyról, ezüstről álmodtak, megint más zsíros földeket akart, de akadt, aki szépséges királylányt kívánt feleségül, mindegy melyik uralkodó lányát, csak korona legyen a szépséges ara fején, s hitték erősen, a királylány mellé pazar javakkal teli birodalom is dukál.
Így hitték sokan a mesét, és ezért indultak neki a borzalmakkal teli útnak. Pedig soha, de soha senki nem tért vissza a sárkányútról, még azok sem, akik megtalálták és nekiugrottak a sárkány hét fejének. Mert volt, aki életben maradt – kihasított egy darabot a sárkány varázserejű húsából és mielőtt agyontaposhatta, szétmarcangolhatta volna a szörnyű erejű állat, eliszkolt. De nem jutott messzire senki. Rendszerint a közeli barlangok egyikébe húzódott, tüzet rakott és nyársra húzta a rabolt sárkányhúst nyomban – mert túl nagy volt a csábítás, hiszen a legenda szerint akkor kaphatta meg csak a jutalmát mind, ki birokra kelt a sárkánnyal, ha falatozott annak mágikus testéből. Soha nem hallották a sárkány nyögését, pedig menekülésüket és táborverésüket a sárkány parazsat sziszegő átka kísérte mindig: „ Ha kimartad, hát kimartad. Vidd és edd. Süsd meg pecsenyéd, érjen nyereség.”
Senki se tudta, honnan is sejthették volna, hogy a sárkány varázsereje a húsából fogyasztó ember legrosszabb tulajdonságát erősítette fel. Aki a lelke mélyén önző volt, abban az önzést erősítette fel, a habzsolás vágyát a végletekig. Náluk a torkukon akadt a falat gyorsan. A haszonleső mindenhol kincset gyanított, tíz körmével esett a szikláknak, hogy puszta kézzel kaparja ki gazdagságát, de arany helyett saját sírját vájta ki. A durva lelkű ember állattá változott, farkasbőr feszült rá, karmai nőttek. Elbujdosott és prédára lesett, míg el nem pusztult. A hatalomra éhes ember a sárkányhús falatozása után önmagánál nagyobb hatalmakra tört esztelen, le is kaszabolták gyorsan. A pazarló meg elszórta mindenét, még ruháitól is megszabadult, bolondnak hitték, folyvást kergették, hát haza menni se mert többé soha.
Így telt el sok száz év, talán ezer is. A sárkány csak várt, s testét a sok csapás, a sok rablás megkeményítette, összekaszabolt bőre durva páncéllá vált.
Egy nap azonban különös fiú kelt útra, de őt bizony nem a jutalom kívánása, hanem a kíváncsiság vitte a sárkány felé. Igazából bántani se akarta a sárkányt, kést is csak azért vitt magával az anyjától kapott hamuba sült pogácsa mellett, hogy a hosszú úton meg tudja védeni magát. Bizony szükség is volt a késre gyakran az úton ereje, fürge esze és ügyessége mellett, mert sokan óhajtották vérét annak a legénynek. Sok régi kalandor, aki így vagy úgy szörnnyé vált és az úton ragadt. De nem kímélték épségét a sziklák sem, és a felhőből is csak gyors kése segítségével menekült ki.
El is jutott a sárkányhoz, aki már várta a csapást. De a fiú vagdalkozás helyett csak megérintette a sárkány vágásoktól durva bőrét. Megérintette, aztán megsimogatta azt. És sokáig szólni sem tudott, olyan mélységes szánalom töltötte el a sárkány bőre láttán. Keze alatt szinte életre kelt minden támadás, a durva kardnyomok, a tőrök szisszenő szabdalása, acélkarmok marása, pengék hasítása. Szavak nélkül mesélt a sárkánybőr. És akkor forró könnyek lepték el arcát, de nem csak ő könnyezett, a sárkány is kiengedte ezer meg ezer éve visszafojtott fájdalmát. Elsírta minden bánatát a fiúnak, miközben szinte megfürdette azt sárkánykönnyeivel. Sokáig ültek egymás mellett és sokáig sírtak. Azt azonban se ő, se a fiú nem tudta, hogy nem csak a sárkányhúsnak, de a sárkánykönnynek is varázsereje volt: mert ahogy a fiú bőrét, arcát érték a forró sárkánykönnyek úgy váltak legszebb tulajdonságai még nemesebbé. Esze még fürgébbé, lába még gyorsabbá. Tiszta szíve még tisztábbá.
Úgy tudom, az egyetlen volt, aki visszatért a sárkányútról. Úgy jött, ahogy ment, gyalog. Annyit hozott, amennyit vitt, egyetlen tarisznyát. Nem mart, nem rabolt, nem sütött sárkánypecsenyét, de tiszta szíve tiszta könnyeket fakasztott, átkot tört, bánatot mulasztott. Talán varázslat se kellett hozzá.
Itt a vége, fuss el véle.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése