A hercegnő, akitől még az ördögök is féltek

Túl takaros volt az ezüstfényű hegyek hercegének lánya, Hágár. Túl sokat követelt, túl nagy rendet akart és azt toporzékolással és szidalmakkal csikarta ki az alattvalókból.
Erőszakossága, csúf nyelve birodalom szerte hírhedt volt, kerülték is az emberek, mint a kénköves mennykövet.
Annál is inkább, mert szokásává vált az egyébként csodaszép lánynak, hogy az ördöggel fenyegette, ijesztgette a szerinte resteket, az ügyetleneket, vagy bárkit, aki nem tett azonnal a kedvére vagy nem éppen úgy, ahogy azt ő elvárta. Folyton az ördögöt festette a falra:

„Vinne el az ördög tüzes havon a szánján”- kiabálta egy apró mosogatólánynak, aki véletlenül foltot hagyott kedvenc üvegpoharán.
„Na majd az ördög megtáncoltat a lakodalmán!” – sziszegte egy másiknak, aki nem rázta fel elég keményre, elég fürgén a párnáját.
„Az ördög vessen lasszót a nyakadba” – vágta oda a lovászfiúnak, ha az nem tudta elég fényesre fésülni pejparipája sörényét.
„Mit bámulsz? Tán ördögöt te ütődött?”  sivalkodta, ha valakit mélázáson kapott munka helyett.
„Patkoljon meg az ördög nyomban” – rázta öklét a csizmadiára, ha az nem varrta elég puhára az ezredik hercegnői csizmát.
„Cimboráljon veled az ördög!” – ripakodott rá társalkodónőjére, ha az szegény elbóbiskolt éjjel mellette.
Így ment ez évekig. Csak szórta csak szórta az ördöggel, pokollal feltüzelt átkait mindenkire, aki csak a szeme elé került.

Nem tudta se ő, se más, hogy akiket ördöggel fenyegetnek, azok bizony mind felkerülnek egy pokoli listára, papírosra vetik az ördögírnokok a nevüket, hogy haláluk után, a pokol tornácán megmérettessék, jogos e az ördögi átok vagy sem. A hercegnő azonban rövid idő alatt is annyi embert íratott az ördöglistára, hogy azt már az ördögfejedelem is megelégelte.
Túl sokan vártak már így is a tornácon, attól tartott, akkora lesz a zsúfoltság, be se férnek majd a pokolba.
Gondolta megnézi magának a szigorú hercegnőt, megkérdezi, miért szólítja őt olyan gyakran. Tán csak nem akar ez a Hágár társa lenni a pokolban?
Na megkereste, meglátta és bele is pistult nyomban a szikrázó szépségű, pokoli beszéddel felvértezett lányba. Nem is kérdezett mégse, egyetlen szót se, csak felkapta és levitte magával otthonába. Trónja mellé ültette szépen egy zsámolyra.
Hágár szinte fel se fogta mi történt vele, olyan gyorsan került a palotája kényelmes szobája helyett a kénköves bűzt árasztó pokolba. Meg is ijedt nagyon, mert dehogy akart ő oda kerülni és dehogy akarta, hogy a körülötte lévő emberek ilyen nyomorúságra jussanak. Azt gyorsan belátta, hogy az ördögfejedelemnél sírással, könyörgéssel nem jut majd semmire, hát úgy döntött lesz, ami lesz, cselhez folyamodik. Még annál is elviselhetetlenebbnek mutatja magát, mint amilyen a szíve legmélyén.
Körbenézett, kényeskedőn elhúzta hát a száját és sorolta nyomban a parancsait.
Persze a főördöggel kezdte, mert cseppet se volt elégedett a látvánnyal, külsejével, meg hát tőle félt a legjobban.
- Azonnal igazítsd meg a szarvad, ferde! – sivított hát bele az ördög képébe. Sose vágod le a szőröd? – Úgy nézel ki, mint egy fekete kecske – szúrta meg a másik megjegyzéssel nyomban. - Hú de bűzös a leheleted – nyomott a patás karmába egy a szoknyája zsebben talált édesgyökér darabot. - Ha velem beszélsz, ezt rágcsáld, különben elájulok tőled, te bűzös borz.

De persze a pokolbéli állapotokkal se volt elégedett és hangot is adott nemtetszésének.
- Mocskosak az üstök, fényesítsétek ki! Hozzatok még több vizet, nem látjátok, hogy elpárolgott? Kevés a fa, nincs is elég meleg, hát micsoda lusta népség közé keveredtem! - vert egy nagyot az ördögök önérzetén a lány.

Odáig elment, hogy esténként patamosást követelt az ördögöktől, mert ki hallott már olyat, hogy bárki mosdatlan lábbal bújjék ágyba. Egy este meg azt követelte tőlük, hogy a háromágú vasvillákat súrolják ezüstfényűre. Még a veríték is ellepte a sok ördög homlokot, mire teljesítették pokolnyelvű Hágár parancsát. Becsületükre legyen szólva tűrték egy ideg, tűrték az ördögök a parancsokat, a vasvillás megjegyzéseket tán egy hétig is, de aztán fellázadtak és kerek perec megmondták az ördög fejedelemnek, hogy ők bizony más mesterség után néznek, ha nem tesz követ a lány nyelve alá. Vagy legalább egy lakatot a szájára.

Hiába akarta azonban azt a lakatot a sok ördög, és dörgött rá legrútabb, legijesztőbb hangján a főördög, a lány bizony nem maradt csendben. Addig-addig piszkálta őket, míg egy reggel a nyakába nem kapta a lányt a pokol királya és vissza nem vitte az apja palotájába. Örült, hogy megszabadult tőle.

Hazatérte után nagyot néztek az emberek: egyrészt, mert soha nem hallottak még olyat, hogy bárki visszatérjen a pokolból, másrészt mert Hágárt mintha kicserélték volna. Ugyan továbbra is olyan takaros volt, mint eddig, és szerette maga körül a rendet, de attól kezdve óvatosan bánt a szóval, paranccsal és minden kívánságát szelíd hangon kérte az alattvalóktól.  Hamarosan kérők lepték el a palotát, ami már csak azért is csodaszámba ment, mert rút nyelve miatt egész addig messze kerülték őt a házasodni akaró hercegek. Ám a poklot megjárt, megszelídült Hágár kapósnak bizonyult. Férjhez ment a legdaliásabb, legbátrabb herceghez, csodás lakodalmat ültek, és igazságosan irányították közös birodalmukat, amelyben többé se ő, se más, soha nem kívánt senkit a pokolba. Ki is ürült a pokol, munka nélkül maradtak az ördögök. Téli estéken, amikor erősen lobog a kályhákban a láng, bizonyosan ott üldögélnek, ott melegszenek, és várnak, hátha valaki értük kiált.