Április - a szeleslány

Tavasszal, áprilisban született az a lány, a legvidámabb a tucatnyi gyerek között. Habár folyton ügyelni kellett rá, mert folyton-folyvást bajba került már kicsiként is, azért csak imádták a szülei, és imádták a testvérei is, mert szeleburdi természetét messze felülmúlta adakozó, másokra figyelő csodás szíve.  Tavasszal érkezése okán Áprilisnak nevezték el szülei, amire aztán szeles jókedve rá is erősített.
A kisebb testvérei őt akarták utánozni mindenben, mert amibe csak belekezdett, bármilyen munkát is bíztak rá a felnőttek, móka kísérte az útját. Ha történt is baleset itt vagy amott – ha el is tört néha, ha kiömlött, melléfolyt vagy elakadt, azért a végére mindig minden a helyére került, pont abban az időben, ahogy azt várták tőle. Szerették azért is a többiek, mert nem csak friss gyümölcsöt, kis kalácsvéget, egy-egy szem aszalt finomságot őrizgetett köténye zsebében a kicsiknek, de mindig volt valami gyönyörű története, amivel esténként álomba ringatta őket.
 Ezeket a meséket aztán nem csak a kicsik, a nagyobbak is ámulva hallgatták, még ha úgy tettek is, mintha őket nem érdekelné, mintha rég elnyomta volna őket az álom. Azért másnap egyik vagy másik súgva csak rá-rákérdezett, hogy is esett, mi lett a mese vége? Ugye jóra fordult a sorsa a benne szereplőknek?
Tanácsért is hozzá fordultak a többiek, a kicsik mindenképp, de a nagyok se érezték méltóságon alulinak Áprilishoz fordulni, ha úgy érezték döntést kell hozniuk valami fontos dologban. A szerelmi ügyeiket is vele tárgyalták ki, vagy ha összezörrent két testvér, rendre Április szedte szét a civakodókat: igazságra törekedett mindig és erre terelte a többieket is. Hogy mi volt az oka annak, hogy az igazság mércéje oly pontos volt a lelkében, nem lehetett tudni: vagy a benne születő mesék bölcsessége beszélt helyette, vagy épp azért kapta a meséket, hogy tanuljon s tanítson belőlük.
Április szerette a természetet, különösen tavasszal, amikor egy-kettőre kipattantak a rügyek, amikor se szó, se beszéd virágba borultak a fák, amikor felerősödött a madarak éneke. Ő maga nem énekelt soha, de szívesen hallgatta azt, ha más dalra fakadt, a madarak énekétől is vidám kedve kerekedett és nem gondolkodott sokat azon soha: mi NEM jutott neki, annak örült, amit kapott, amit aztán tovább adhatott. Neki úgy volt kerek a világ, ahogy kapta, ahogy befogadta, és meséivel arra késztette a többieket is, hogy fogadják el békés szívvel életüket.

Volt azonban a testvérek között egy másik, egy kicsivel nagyobbacska lány is, aki azért a felszín alatt, eleinte nagy titokban, később, amikor szüleik meghaltak, már nyíltan felvállalva, nem szívlelhette Áprilist. Ő maga is tavasszal született, ő maga is sokat tett másokért, de valahogy úgy érezte, Április folyton lekörözi őt. Ha mással nem, akkor azzal, ahogy kineveti saját ügyetlenkedését, ahogy jó szívvel fogadja a sok csetlést-botlást, ami csak egy családban, annyi gyerek között megesik. Nem szerette, hogy Áprilist olyan lángoló lelkesedéssel szeretik a kicsik. Néha szándékosan megzavarta mesélés közben, máskor a gyerekeket parancsolta el a közeléből, vagy akkor fogta munkára Áprilist, ha az éppen valami jót tett másokkal.  Ne tegyen jót, ne szeressen annyira, ne szeressék őt se úgy a többiek.

Ahogy telt az idő, egyre jobban felerősödött benne az a csúnya érzés, és egy napon úgy érezte: egyenesen gyűlöli Áprilist. El is határozta, megtesz mindent azért, hogy a többieket a lány ellen fordítsa. Úgy vélte, elég ehhez már az is, ha Április nevét befeketíti. Ármánykodásba kezdett. Ha esett az eső és elázott a frissen betakarított széna, azt harsogta fennhangon: Április volt, ő tehet az esőről, mert olyan szeszélyes, magára haragította az eget. Ha jég verte el a termést a nyár közepén, arról is Április tehetett, ha elfagytak a rügyek, arról is, hiszen az Áprilisnál nincs veszélyesebb hónap: sose lehet tudni, mire is számítson az ember. Ugyancsak Áprilist okolta, ha nagy szél támadt és összekócolta a gonddal megrakott zsúptetőket: bolondos ez az áprilisi szél – mondogatta. És mondogatta annyiszor, annyi ember előtt és olyan hangosan, hogy egy idő után el kezdtek ferde szemmel nézni a lányra az emberek.

Április először észre se vette, milyen alattomos játszmába kezdett a testvére, mire észbekapott, már szinte késő volt: az emberek elhitték, hogy az őket sújtó nehézségek Áprilistól erednek. Csúfolni kezdték, ő lett Április Bolondja, a Szeleslány, aki akár akarja, akár nem, folyton bajt csinál. Addigi jótetteit sorra elfelejtették, aprócska hibáit felnagyították és ha eltört valami a keze alatt, legyen az bármilyen értéktelen vacak – csúfolkodva kinevették vagy elkergették maguk mellől.
A sok bántás megtörte Április jókedvét és szelességét is, egyedül a benne élő meséket nem tudta megtörni, elfojtani semmi. Mesélt akkor is, ha egyedül maradt és mivel nehezen viselte a felé irányuló rosszakaratot, egy idő után el is költözött a szülői háztól. Már gyerekkorában kiválasztott magának egy napsütötte tisztást a faluhoz közeli erdőben, hát tanyát vert ott, ahol rajta kívül nem járt más. Úgy vélte, ha nem látják, el is felejtik nevét, létezését. Csak a mesék miatt sajnálta a dolgot: mert azt erősen hitte, a mesék nem azért születnek, hogy siket fülekre találjanak.
De azért mesélt. Mesélt reggel a harmatcseppektől nehéz fűszálaknak, a katicabogaraknak, a kunyhója küszöbén megpihenő csigáknak, esténként a nyugovóra térő madaraknak. Mesélt a faleveleknek, a szélnek, a kicsi háza mellett gyökeret verő gyógyító növényeknek.  Így éldegélt csendesen, magában, lelkében világszép meséket dédelgetve. Nem haragudott senkire és nem is kíváncsiskodott régi élete szereplői után.

De egy didergetően hideg téli reggelen, amikor lehullott ágak után járta az erdőt, keserves zokogás ütötte meg a fülét.

A hang után fordult és hamarosan rátalált a bajba jutott emberre. A testvére volt az, éppen az a nővére feküdt a deres földön, szarvas zúzta, vérző, törött lábakkal, aki olyan csúnyán elbánt vele. Meg is rettent nyomban, ahogy meglátta a fölé hajló Áprilist, félelem csillant meg szemében- attól tartott, nem segít rajta, sőt talán bosszút áll az őt ért sok sérelemért. De hamarosan elmúlt a félelem belőle, hiszen az az Április hajolt fölé, aki valójában volt: az az érző szívű, másokat minden bajtól óvó lány, akinek jó hírét besározta ugyan, de megtörni, megváltoztatni nem tudta soha. És ez volt a szerencséje, mert Április felemelte, a kunyhójához cipelte és egy egész télen át ápolta nővérét. Sínbe rakta, gyógyító kencékkel kenegette szétroncsolt lábait, erősítő leveseket főzött neki, s mire eljött a friss tavasz, lábra állt a sérült testvér. Meggyógyította Április. De nem csak a gyógyító varázslevesektől, nem csak a titkos csodakenőcsöktől gyógyult meg, hanem attól a sok-sok mesétől, amivel éjjelről éjjelre csillapította fájdalmát a húga. Amit csak neki mesélt.
Eljött aztán az a nap is, amikor egymást átölelve sétáltak be a faluba: együtt a két nővér. Meséivel, tiszta szívével és testvérével együtt tért haza Április. Hazatért a Tavasz.