Az édesanyja már öt napja nem tudott felkelni az ágyból, de a kislány szerint jobb is volt neki a vékonyra kopott paplan alatt. Hideg volt a szoba. Hideg volt a konyha is, a tüzelő, amit még az ősz elején vettek, kifogyóban volt, spóroltak vele, hogy amikor igazán hideg éjjelek kopogtatnak, ne fagyjanak meg.
Takarékoskodtak mással is. Mindennel. A kevés krumplival, amit gondosan rejtegettek az omladozó pince mélyén, spóroltak a liszttel, a cukorral is. Vajat rég nem láttak, és ugyan a kislány nem szerette a vaj ízét, tudta, hogy édesanyjának, meg a két öccsének szüksége lenne a vajra. Vitamin, fehérje, zsír –tanulta, megjegyezte, kötelező táplálék lenne betegnek, pici gyereknek egyaránt. Ő le tudott mondani a vajról, de a cukorról is. Maradjon a kicsiknek a reggeli teába. Úgyis olyan sovány a reggeli, induljon pár édes, forró a korttyal a nap. Ő majd eszik, iszik a napköziben, kibírja a nagyszünetig, a tízórai osztásig. Csak a hasa ne korogjon, mert az szörnyű érzés, amikor ÚGY ránéznek a többiek. Mert tudják, hogy az a korgás, valódi korgás: a semmit nem evés, a lemondás morajló hangja.
Még csak tizenhárom éves volt, épp csak serdült az a kislány, de már tudott egyet-mást a világ dolgairól. Azt is tudta, mennyire szégyelli édesanyja a szegénységüket, mennyire kétségbeesetten küzd a betegséggel, és hogy mennyire féli a Karácsonyt. Mert akkor sokszorosára nő a gyerekekben a hiány. Éhesebb, szürkébb, fagyosabb a nincs. Karácsonykor éhesnek látni a kicsiket szörnyűbb minden más szenvedésnél. De a kislány se tehetett semmit a szegénység ellen. Túl nagy volt ahhoz, hogy ne értsen meg összefüggéseket, de túl kicsi, hogy fizetséget ígérő munkát vállaljon. Azt tette hát, amit jólelkű, koraérett gyerekként tehetett, ott könnyítette édesanyja életét, ahol csak tudta.
Iskola után sietett haza, pedig már reggel is úgy indult el otthonról, hogy rendbe tette maga meg az öccsei után a konyhát, bár a reggeli után egy morzsa se maradt soha, a fiúk befaltak mindent az utolsó szemig, amit eléjük rakott. Beágyazott, felsöpört a billegő fejű partvissal, teát készített az anyuka ágya mellé, meg lavórt, ha rosszul lenne, akkor se keljen kibújni az ágyból.
Azért sietett haza mindig, valami alattomos görccsel a gyomrában, sose tudta mi várja otthon. Nem tudta meddig marad ez így, meddig lehet még velük az anyukájuk. Félve rohant minden délután a házuk felé. Akkor nyugodott csak meg, ha hallotta a bágyadt zajokat a szobából: kis nyögéseket, az ágy nyikorgását. Tudta – akkor emelkedik félkönyékre az anyukája, akkor szedi össze magát, hogy tudjanak szót váltani.
Olyankor kicsit beült mellé, mesélt az iskoláról. Felolvasott egy-két novellát, de csak ha elég erősnek érezte magát az anyja a hallgatáshoz. Fél kézzel közben azért megigazította a párnát, simogatott vagy csak úgy, az anyukája homlokán pihentette a kezét. Látszólag könnyedén, valójában a tenyere minden pici pontjával tesztelt. Mennyire lüktet az ér, van e veríték, láz, remegés, mikor csukódik le fáradtan a szem.
Később a konyhába osont, főzött egy kis kömény levest, vagy pár szem krumplit. Megetette az anyját. Begyújtott kicsit, aztán elsietett a kicsikért. Játszott velük, megetette a maradékkal, megmosdatta, ágyba dugta őket. Mesélt nekik is. Álomba simogatta őket, valami mélyről jövő, fáradt szeretettel. Úgy szerette öccseit, ahogy egy testvérnek még nem kellene szeretnie. Anyaként.
Aztán eljött a Karácsony is. Nem volt iskola, napközi. Otthon kellett megoldani a reggelit, ebédet meg a karácsonyi vacsorát is. És az Ünnepet. Nehéz volt abból a kevésből, amijük volt. Még előző héten elrakott a lány néhány szaloncukrot, amit a napköziben kapott. Szerzett néhány borostyánágat, egy dús fenyőgallyat is. Befőttesüvegbe rakta a zöldet, ráaggatta a szaloncukrokat. Aztán fogott egy régi újságpapírt és ügyes kis kézzel táncoló, repkedő angyalokat vagdosott. Azokkal díszítette fel az ágakat. Bevitte a szobába, az anyukája ágya mellé, behívta a kicsiket is, gyertyát gyújtott. Szaloncukrot majszoltak, meséket olvasott nekik fél éjszaka.
Ágyba bújtak, a gyertya fényénél nézték a meg-megrebbenő angyalok árnyékát a falon. Elaludtak. Kialudt a gyertya is.
És akkor megmozdultak az angyalok. Finom ujjaikkal kinyúltak, megfogták egymás kezét. Nyújtóztak, összezárt a kör. Akkor felröppentek. Körbetáncolták a szobát. Lecsókolták a deret az ablakról. Tüzet raktak, ajándékokat a fa alá. Asztalt terítettek: finom sültet, puha kenyeret, sajtot, vajat, porcukros süteményt tálaltak. Betakarták a gyerekeket, lehűtötték az anya lázát. Ezüsthangon dúdoltak ünnepet, színeket festettek a falra, telehordták meleg ruhával a szekrényt, feltöltötték a pincét, a kamrát. Egész éjjel repdestek, aztán ahogy felragyogott a hajnal, visszaröppentek a fenyőre. Mocorogtak kicsit, még nyújtóztak egymás után, aztán elcsendesedtek. Reggel lett. És csodára ébredt a család. Terülj- terülj asztalkámra, fényre, ajándékra. Sírtak, aztán nevettek, aztán összebújtak. Ettek, hónapok óta először laktak jól. És aztán ahogy feljebb kúszott a téli fény, egyszer csak felcsillant valami a fenyőn is. Nem hittek a szemüknek: az összes újságpapírból szabott angyal szárnya színarannyá változott. Mosollyá a szoknyák fodra, és papír ruhájukon a kusza betűk a szeretet szavaivá álltak össze: élet, bizalom, hit, bölcsesség, remény, család, ünnep. SZERETET.
És füzérré váltak, fogták egymás kezét szorosan az aranyszárnyú papírangyalok.
Takarékoskodtak mással is. Mindennel. A kevés krumplival, amit gondosan rejtegettek az omladozó pince mélyén, spóroltak a liszttel, a cukorral is. Vajat rég nem láttak, és ugyan a kislány nem szerette a vaj ízét, tudta, hogy édesanyjának, meg a két öccsének szüksége lenne a vajra. Vitamin, fehérje, zsír –tanulta, megjegyezte, kötelező táplálék lenne betegnek, pici gyereknek egyaránt. Ő le tudott mondani a vajról, de a cukorról is. Maradjon a kicsiknek a reggeli teába. Úgyis olyan sovány a reggeli, induljon pár édes, forró a korttyal a nap. Ő majd eszik, iszik a napköziben, kibírja a nagyszünetig, a tízórai osztásig. Csak a hasa ne korogjon, mert az szörnyű érzés, amikor ÚGY ránéznek a többiek. Mert tudják, hogy az a korgás, valódi korgás: a semmit nem evés, a lemondás morajló hangja.
Még csak tizenhárom éves volt, épp csak serdült az a kislány, de már tudott egyet-mást a világ dolgairól. Azt is tudta, mennyire szégyelli édesanyja a szegénységüket, mennyire kétségbeesetten küzd a betegséggel, és hogy mennyire féli a Karácsonyt. Mert akkor sokszorosára nő a gyerekekben a hiány. Éhesebb, szürkébb, fagyosabb a nincs. Karácsonykor éhesnek látni a kicsiket szörnyűbb minden más szenvedésnél. De a kislány se tehetett semmit a szegénység ellen. Túl nagy volt ahhoz, hogy ne értsen meg összefüggéseket, de túl kicsi, hogy fizetséget ígérő munkát vállaljon. Azt tette hát, amit jólelkű, koraérett gyerekként tehetett, ott könnyítette édesanyja életét, ahol csak tudta.
Iskola után sietett haza, pedig már reggel is úgy indult el otthonról, hogy rendbe tette maga meg az öccsei után a konyhát, bár a reggeli után egy morzsa se maradt soha, a fiúk befaltak mindent az utolsó szemig, amit eléjük rakott. Beágyazott, felsöpört a billegő fejű partvissal, teát készített az anyuka ágya mellé, meg lavórt, ha rosszul lenne, akkor se keljen kibújni az ágyból.
Azért sietett haza mindig, valami alattomos görccsel a gyomrában, sose tudta mi várja otthon. Nem tudta meddig marad ez így, meddig lehet még velük az anyukájuk. Félve rohant minden délután a házuk felé. Akkor nyugodott csak meg, ha hallotta a bágyadt zajokat a szobából: kis nyögéseket, az ágy nyikorgását. Tudta – akkor emelkedik félkönyékre az anyukája, akkor szedi össze magát, hogy tudjanak szót váltani.
Olyankor kicsit beült mellé, mesélt az iskoláról. Felolvasott egy-két novellát, de csak ha elég erősnek érezte magát az anyja a hallgatáshoz. Fél kézzel közben azért megigazította a párnát, simogatott vagy csak úgy, az anyukája homlokán pihentette a kezét. Látszólag könnyedén, valójában a tenyere minden pici pontjával tesztelt. Mennyire lüktet az ér, van e veríték, láz, remegés, mikor csukódik le fáradtan a szem.
Később a konyhába osont, főzött egy kis kömény levest, vagy pár szem krumplit. Megetette az anyját. Begyújtott kicsit, aztán elsietett a kicsikért. Játszott velük, megetette a maradékkal, megmosdatta, ágyba dugta őket. Mesélt nekik is. Álomba simogatta őket, valami mélyről jövő, fáradt szeretettel. Úgy szerette öccseit, ahogy egy testvérnek még nem kellene szeretnie. Anyaként.
Aztán eljött a Karácsony is. Nem volt iskola, napközi. Otthon kellett megoldani a reggelit, ebédet meg a karácsonyi vacsorát is. És az Ünnepet. Nehéz volt abból a kevésből, amijük volt. Még előző héten elrakott a lány néhány szaloncukrot, amit a napköziben kapott. Szerzett néhány borostyánágat, egy dús fenyőgallyat is. Befőttesüvegbe rakta a zöldet, ráaggatta a szaloncukrokat. Aztán fogott egy régi újságpapírt és ügyes kis kézzel táncoló, repkedő angyalokat vagdosott. Azokkal díszítette fel az ágakat. Bevitte a szobába, az anyukája ágya mellé, behívta a kicsiket is, gyertyát gyújtott. Szaloncukrot majszoltak, meséket olvasott nekik fél éjszaka.
Ágyba bújtak, a gyertya fényénél nézték a meg-megrebbenő angyalok árnyékát a falon. Elaludtak. Kialudt a gyertya is.
És akkor megmozdultak az angyalok. Finom ujjaikkal kinyúltak, megfogták egymás kezét. Nyújtóztak, összezárt a kör. Akkor felröppentek. Körbetáncolták a szobát. Lecsókolták a deret az ablakról. Tüzet raktak, ajándékokat a fa alá. Asztalt terítettek: finom sültet, puha kenyeret, sajtot, vajat, porcukros süteményt tálaltak. Betakarták a gyerekeket, lehűtötték az anya lázát. Ezüsthangon dúdoltak ünnepet, színeket festettek a falra, telehordták meleg ruhával a szekrényt, feltöltötték a pincét, a kamrát. Egész éjjel repdestek, aztán ahogy felragyogott a hajnal, visszaröppentek a fenyőre. Mocorogtak kicsit, még nyújtóztak egymás után, aztán elcsendesedtek. Reggel lett. És csodára ébredt a család. Terülj- terülj asztalkámra, fényre, ajándékra. Sírtak, aztán nevettek, aztán összebújtak. Ettek, hónapok óta először laktak jól. És aztán ahogy feljebb kúszott a téli fény, egyszer csak felcsillant valami a fenyőn is. Nem hittek a szemüknek: az összes újságpapírból szabott angyal szárnya színarannyá változott. Mosollyá a szoknyák fodra, és papír ruhájukon a kusza betűk a szeretet szavaivá álltak össze: élet, bizalom, hit, bölcsesség, remény, család, ünnep. SZERETET.
És füzérré váltak, fogták egymás kezét szorosan az aranyszárnyú papírangyalok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése