Volt egyszer egy szegény ember, akinek nem volt egyebe, csak egy kis háza, néhány halászhálója és az akarata, hogy kis családját megóvja minden bajtól.
Egy novemberi napon, amikor kemény dér csípte már a kert gyümölcsfáit, felesége két kislánynak adott életet. Egy napon, egy órában, néhány perc elteltével látták meg a napvilágot a kicsik, és olyan bájosak voltak, hogy a tél eleji Nap még a ködön át is rájuk mosolygott. Édesapjuk nevezte el őket, a nagyobbik lányka a Pinty, a kisebbik lány a Pacsirta nevet kapta, de a legtöbbször csak „Madárkáimnak” szólította őket apjuk, és később a falu is átvette a csicsergő becézést.
Teltek múltak az évek, a Madárkák cseperedtek és minden egyes órával teljesebb, gazdagabb lett a szépségük. Ám nem csak szépek voltak, de kedvesek és okosak is, olyan lánykák, akik mellett könnyen szaladtak a legkeményebb munkák órái is.
Hasonlított egymásra az a két gyermek, termetre, vonásra szinte azonosak, így sok ártatlan tréfával szórakoztatták szüleiket és kis falujuk lakóit. A külső hasonlóság mellett azonban volt valami, ami szinte eltéphetetlenül kötötte össze a két kislányt: gyengéd, a másikra tiszta szívvel figyelő szeretet, amely láthatatlan, de annál erősebb ezüstszállal kapcsolta össze őket.
Szavak nélkül is értették egymást, és mindenki másnál előbb érezték meg, ha a másikat fájdalom, vagy szomorúság érte, ahogy a másik öröme is tiszta dalként zümmögött fel a testvérekben.
Történt egy napon, épp a 18. születésnapjuk előtt egy hónappal, hogy a nagyobbik lányt meglátta egy, a falun éppen átutazó varázsló. Meglátta és azon nyomban megtetszett neki a gyönyörű lány, így nem sokat teketóriázott, a nyomába eredt, és hívatlanul be is toppant a család vacsoraasztalához. A kisebbik lány még nem érkezett haza, különös betegség söpört végig akkoriban falun, az apró gyerekek belázasodtak, és ott, ahol sok volt az aprónép, elkelt a hajadon lányok segítsége. Pacsirta is ott szorgoskodott még egy kisfiú betegágyánál, késett a vacsoráról.
De talán így volt a legjobb, hogy Pacsirta létezéséről mit sem tudott a varázsló, mert gonosz tervvel érkezett: még akkor este magával akarta ragadni nővérét és ezért semmilyen árat nem tartott soknak.
Sírt Pinty, mint a záporeső, hiszen neki is, húgának is volt már választottja, és majd megszakadt a szíve, hogy el kell szakadnia kedvesétől, a húgától és a szüleitől. A varázsló azonban nem tágított, fejedelmi kincset ígért, szikrázó gyémántot, aranyat, szivárványszín köntösöket, majd amikor látta, hogy ígéretekkel semmire sem megy, fenyegetőzni kezdett, azt mondta, ha nem tart vele a lány, a falu összes lakóját mezei pocokká változtatja, és felégeti maga mögött a falu kicsi házait.
Hamar ráébredt Pinty, hogy itt bizony sírással semmire sem megy, a varázsló gonosz-konok szívét egy lány könnyei meg nem lágyítják, így szólt hát a nagy erővel bíró mágushoz:
„ Hát jó, legyen úgy, ahogy akarod, de van egy feltételem: én csak olyan emberhez fogok feleségül menni, aki a legapróbb, titkos kívánságig hajlandó megismerni engem. Aki meg szeretné tudni, hogyan látom, és miért szeretem ezt a világot. Azt akarom hát, hogy holnap hajnaltól három egész héten keresztül, hajnalhasadástól éjfélig velem legyél. Fogd a kezem, beszélgess velem, hallgasd meg szívem minden kívánságát és legjobb tudásod szerint teljesítsd is azokat.
Haj mekkorát nevetett a varázsló, hiszen azt hitte, ennél könnyebb kívánsággal még soha nem volt dolga. Bele is egyezett nyomban, és másnap a legelső rózsafényű hajnali sugárra ott toporgott Pinty ajtaja előtt. Addigra azonban a kis család, de különösen a két okos lány kimódolta, hogyan járhatnak túl a mohó varázsló eszén.
Az első nap pontosan úgy telt, ahogy azt a varázsló elgondolta: megtudta, hogy Pinty rajong az édességért, szereti a hajnali madarak füttyét, a selyem finom tapintását. Kereste is a lány kedvét, elhalmozta süteménnyel, magához rendelte a világ legédesebb hangú madárkáit és különleges szövésű, lágy selymeket varázsolt a lány karcsú dereka és válla köré.
Másnap reggel is mézédes süteménnyel, karamellás tejjel várta Pintyet, ám a lány helyett titokban Pacsirta érkezett, aki morcosan fogadta a kényeztetést. „Vidd innen ezt a ragacsos szirupot- mondta, és kiöntötte a tejet a macskáknak. Az előző nap ajándékba kapott világszép selymeket pedig félrelökte: túl hűvös a tapintása, magyarázta, én igazából a bársony puhaságát szeretem.
Harmadnap ismét Pinty érkezett, aki az előző nap varázsolt bársonyt kritizálta. És az ezüstöt, amit a Föld túlsó feléről hozatott a varázsló, csak nevette: ez nem kincs, nem látod? - kérdezte- alig csillog, már mondtam, hogy én az arany bűvös szikrázását szeretem.
És ez így ment három egész héten keresztül: a varázsló egyszerűen képtelen volt megismerni a kiszemelt lány kívánságait. Minél több időt töltöttek együtt, annál jobban összezavarodott. Egy alkalommal csalárd módon még bűbájhoz is folyamodott a varázsló, hogy belelásson a lány szívébe, de hiába, mivel mindkét lány önmagát adta, ott hazugságot nem talált: a mágikus tükrön át szemlélt lány pontosan azt mondta mindig, amire szíve szerint vágyott, a varázsló nem ismerhette fel a turpisságot.
Az utolsó napon, aztán mérgesen támadt Pintyre, hiszen érezte, hogy vesztésre áll, egy lepkeszárny-suhintással sem jár közelebb a megoldáshoz, mint az első nap: titok maradt előtte a lány.
Még magasabbra csapott fel benne az indulat, amikor Pinty mellett egyszer csak Pacsirta is feltűnt a szobában. Akkor ébredt rá, hogy nem egy, hanem két lánnyal volt dolga, és hogy a lányok bizony túljártak az eszén, de hiába dühöngött, Pacsirta és Pinty csak nevettek rajta. „ Látod- mondták- hiába töltöttél annyi időt velünk, te csak a mohóságodon és a hatalmadon át tudtál szemlélni minket. Egyetlen pillanatig sem néztél ránk tiszta, szerető szívvel, hiszen ha így tettél volna, akkor már az első napon észreveszed, hogy két hajadonnal van dolgod, akik hasonlítanak ugyan egymásra, de nem egyformák. Menj innen, és ha még egyszer feleséget akarsz magadnak, akkor kincsek és mágia helyett kristálytiszta érzésekkel, szerelemmel közeledj ahhoz, akit kiszemelsz magadnak!”
A varázsló éktelen haragra gerjedt: „Ha nem kapok itt feleséget, akkor váljatok inkább mezei pocokká!”- üvöltötte, miközben a lányok felé suhintott a botjával, a lábával pedig irtózatosat dobbantott, hogy még nagyobb legyen varázslatának ereje. Ám abban a pillanatban, ahogy csizmája talpa a padlóra csapódott, az öreg deszka beszakadt alatta, a varázsló térde megrogyott, varázsbotja fejbe kólintotta és a csúf varázsige az utolsó szóig saját fejére hullott vissza. Be is teljesedett a mágia: a varázsló szürke mezei pocokká változott.
Megfogták, kitessékelték a házból a pockot a lányok, a varázsló botját pedig egy mély, száraz kútba rejtették, hogy többé senki se leljen rá.
Néhány hónap múlva pedig mindkét lányt feleségül vették azok a legények, akik nem megszerezni, de szeretni akarták őket.
Itt a vége fuss el véle…….
Egy novemberi napon, amikor kemény dér csípte már a kert gyümölcsfáit, felesége két kislánynak adott életet. Egy napon, egy órában, néhány perc elteltével látták meg a napvilágot a kicsik, és olyan bájosak voltak, hogy a tél eleji Nap még a ködön át is rájuk mosolygott. Édesapjuk nevezte el őket, a nagyobbik lányka a Pinty, a kisebbik lány a Pacsirta nevet kapta, de a legtöbbször csak „Madárkáimnak” szólította őket apjuk, és később a falu is átvette a csicsergő becézést.
Teltek múltak az évek, a Madárkák cseperedtek és minden egyes órával teljesebb, gazdagabb lett a szépségük. Ám nem csak szépek voltak, de kedvesek és okosak is, olyan lánykák, akik mellett könnyen szaladtak a legkeményebb munkák órái is.
Hasonlított egymásra az a két gyermek, termetre, vonásra szinte azonosak, így sok ártatlan tréfával szórakoztatták szüleiket és kis falujuk lakóit. A külső hasonlóság mellett azonban volt valami, ami szinte eltéphetetlenül kötötte össze a két kislányt: gyengéd, a másikra tiszta szívvel figyelő szeretet, amely láthatatlan, de annál erősebb ezüstszállal kapcsolta össze őket.
Szavak nélkül is értették egymást, és mindenki másnál előbb érezték meg, ha a másikat fájdalom, vagy szomorúság érte, ahogy a másik öröme is tiszta dalként zümmögött fel a testvérekben.
Történt egy napon, épp a 18. születésnapjuk előtt egy hónappal, hogy a nagyobbik lányt meglátta egy, a falun éppen átutazó varázsló. Meglátta és azon nyomban megtetszett neki a gyönyörű lány, így nem sokat teketóriázott, a nyomába eredt, és hívatlanul be is toppant a család vacsoraasztalához. A kisebbik lány még nem érkezett haza, különös betegség söpört végig akkoriban falun, az apró gyerekek belázasodtak, és ott, ahol sok volt az aprónép, elkelt a hajadon lányok segítsége. Pacsirta is ott szorgoskodott még egy kisfiú betegágyánál, késett a vacsoráról.
De talán így volt a legjobb, hogy Pacsirta létezéséről mit sem tudott a varázsló, mert gonosz tervvel érkezett: még akkor este magával akarta ragadni nővérét és ezért semmilyen árat nem tartott soknak.
Sírt Pinty, mint a záporeső, hiszen neki is, húgának is volt már választottja, és majd megszakadt a szíve, hogy el kell szakadnia kedvesétől, a húgától és a szüleitől. A varázsló azonban nem tágított, fejedelmi kincset ígért, szikrázó gyémántot, aranyat, szivárványszín köntösöket, majd amikor látta, hogy ígéretekkel semmire sem megy, fenyegetőzni kezdett, azt mondta, ha nem tart vele a lány, a falu összes lakóját mezei pocokká változtatja, és felégeti maga mögött a falu kicsi házait.
Hamar ráébredt Pinty, hogy itt bizony sírással semmire sem megy, a varázsló gonosz-konok szívét egy lány könnyei meg nem lágyítják, így szólt hát a nagy erővel bíró mágushoz:
„ Hát jó, legyen úgy, ahogy akarod, de van egy feltételem: én csak olyan emberhez fogok feleségül menni, aki a legapróbb, titkos kívánságig hajlandó megismerni engem. Aki meg szeretné tudni, hogyan látom, és miért szeretem ezt a világot. Azt akarom hát, hogy holnap hajnaltól három egész héten keresztül, hajnalhasadástól éjfélig velem legyél. Fogd a kezem, beszélgess velem, hallgasd meg szívem minden kívánságát és legjobb tudásod szerint teljesítsd is azokat.
Haj mekkorát nevetett a varázsló, hiszen azt hitte, ennél könnyebb kívánsággal még soha nem volt dolga. Bele is egyezett nyomban, és másnap a legelső rózsafényű hajnali sugárra ott toporgott Pinty ajtaja előtt. Addigra azonban a kis család, de különösen a két okos lány kimódolta, hogyan járhatnak túl a mohó varázsló eszén.
Az első nap pontosan úgy telt, ahogy azt a varázsló elgondolta: megtudta, hogy Pinty rajong az édességért, szereti a hajnali madarak füttyét, a selyem finom tapintását. Kereste is a lány kedvét, elhalmozta süteménnyel, magához rendelte a világ legédesebb hangú madárkáit és különleges szövésű, lágy selymeket varázsolt a lány karcsú dereka és válla köré.
Másnap reggel is mézédes süteménnyel, karamellás tejjel várta Pintyet, ám a lány helyett titokban Pacsirta érkezett, aki morcosan fogadta a kényeztetést. „Vidd innen ezt a ragacsos szirupot- mondta, és kiöntötte a tejet a macskáknak. Az előző nap ajándékba kapott világszép selymeket pedig félrelökte: túl hűvös a tapintása, magyarázta, én igazából a bársony puhaságát szeretem.
Harmadnap ismét Pinty érkezett, aki az előző nap varázsolt bársonyt kritizálta. És az ezüstöt, amit a Föld túlsó feléről hozatott a varázsló, csak nevette: ez nem kincs, nem látod? - kérdezte- alig csillog, már mondtam, hogy én az arany bűvös szikrázását szeretem.
És ez így ment három egész héten keresztül: a varázsló egyszerűen képtelen volt megismerni a kiszemelt lány kívánságait. Minél több időt töltöttek együtt, annál jobban összezavarodott. Egy alkalommal csalárd módon még bűbájhoz is folyamodott a varázsló, hogy belelásson a lány szívébe, de hiába, mivel mindkét lány önmagát adta, ott hazugságot nem talált: a mágikus tükrön át szemlélt lány pontosan azt mondta mindig, amire szíve szerint vágyott, a varázsló nem ismerhette fel a turpisságot.
Az utolsó napon, aztán mérgesen támadt Pintyre, hiszen érezte, hogy vesztésre áll, egy lepkeszárny-suhintással sem jár közelebb a megoldáshoz, mint az első nap: titok maradt előtte a lány.
Még magasabbra csapott fel benne az indulat, amikor Pinty mellett egyszer csak Pacsirta is feltűnt a szobában. Akkor ébredt rá, hogy nem egy, hanem két lánnyal volt dolga, és hogy a lányok bizony túljártak az eszén, de hiába dühöngött, Pacsirta és Pinty csak nevettek rajta. „ Látod- mondták- hiába töltöttél annyi időt velünk, te csak a mohóságodon és a hatalmadon át tudtál szemlélni minket. Egyetlen pillanatig sem néztél ránk tiszta, szerető szívvel, hiszen ha így tettél volna, akkor már az első napon észreveszed, hogy két hajadonnal van dolgod, akik hasonlítanak ugyan egymásra, de nem egyformák. Menj innen, és ha még egyszer feleséget akarsz magadnak, akkor kincsek és mágia helyett kristálytiszta érzésekkel, szerelemmel közeledj ahhoz, akit kiszemelsz magadnak!”
A varázsló éktelen haragra gerjedt: „Ha nem kapok itt feleséget, akkor váljatok inkább mezei pocokká!”- üvöltötte, miközben a lányok felé suhintott a botjával, a lábával pedig irtózatosat dobbantott, hogy még nagyobb legyen varázslatának ereje. Ám abban a pillanatban, ahogy csizmája talpa a padlóra csapódott, az öreg deszka beszakadt alatta, a varázsló térde megrogyott, varázsbotja fejbe kólintotta és a csúf varázsige az utolsó szóig saját fejére hullott vissza. Be is teljesedett a mágia: a varázsló szürke mezei pocokká változott.
Megfogták, kitessékelték a házból a pockot a lányok, a varázsló botját pedig egy mély, száraz kútba rejtették, hogy többé senki se leljen rá.
Néhány hónap múlva pedig mindkét lányt feleségül vették azok a legények, akik nem megszerezni, de szeretni akarták őket.
Itt a vége fuss el véle…….
Megjegyzések
Megjegyzés küldése