Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy márvány és ezüsttéglákkal körbezárt kert, amiben gyönyörűséges virágok teremtek. Hófehér liliomok, bársonyszirmú árvácskák, illatos szép szegfűk, és ezer színben pompázó, fenséges rózsák.
Az emberek gyakran gondoltak a tündérszép kertre, s vágytak is oda, hisz tudták, hogy minden egyes szál virág miattuk, értük született. S tudták azt is, hogy a színes virágok csak azért illatozhatnak, mert az emberi szív jósága életet adott nekik. Minden fényes gondolat, türelmes, szerető szó, önzetlen tett nyomán egy-egy újabb virág bonthatta ki szirmait a Tündérkertben. A legszebb virágok azonban akkor bújtak elő Tündérkert puha földjéből, ha gyermekek tettek valami jót lenn a Földön. Mert azt persze mondanom se kell, hogy a mesebeli Tündérkert az ég felhői mögött bújtatta szépséges virágait, s onnan illatozott vissza tékozlón, a szeretni tudó emberekre.
A kertet a fényhajú tündérek gondozták nagy-nagy szeretettel. Éjszakánként, mint puha álom lopóztak le a földre, selyemből szőtt köpenyükbe gyűjtötték a mosolyokat, s azokkal öntözték Tündérkert nyíló virágait. Hosszú-hosszú ideig semmi sem zavarta meg Tündérkert boldogságát. A virágok önfeledten, üdén illatoztak, s a fényhajú tündérek alig győzték a sok emberi mosolyt begyűjteni.
Aztán egyszer csak történt valami lenn a Földön. Egyre kevesebb mosoly termett az arcokon, s annál több bánat. Elfordultak egymástól az emberek, s nem keresték többé a másik örömét. Mindenkinek a saját boldogsága lett a legfontosabb. S ahogy eltűntek a mosolyok, úgy tűntek el a kedveskedő, adakozó jó szavak is az emberek ajkáról. S eltűntek a jóságos tettek is. Tündérkert virágai pedig szomjazva hullatták le leveleiket, s pusztult egyik ártatlan virág a másik után. A fényhajú tündérek hiába járták fáradtságos útjukat az egyre sötétebb Földre, s hiába súgtak kétségbeesetten az emberek fülébe, azok elhessegették a jóra intőket türelmetlenül.
Egyetlen szál virág maradt végül Tündérkert közepén. Egy hófehér rózsa. De bizony abba is éppen, hogy hálni járt a lélek. Levelei fonnyadtan hanyatlottak a sárguló, vékonyka szárra, öklömnyi virágainak szirmait rég elfújta az égi szél, s csupán egy kis bimbó maradt a haldokló növényen. Egyetlen, szunnyadó szirmú kis élet.
A fényhajú tündérek köré gyűltek, fénnyel simogatták, könnyeikkel öntözték tövét, de hiába, a kicsiny virágot nem a könnyek- a mosolyok tudták volna csak életben tartani.
A kert öreg gazdája parancsba adta a tündéreknek, hogy a sápadt-fehér rózsát halála után temessék el a kert mélyén, majd rombolják porig a halott kertet. Zúzzák szét a szivárványt szökő kutakat, szét az ezüsthidakat, a kis utak fénylő holdköveit dobálják a kiszáradt kút mélyére, s végül a hatalmas, ezüstindákból szőtt kaput hetvenhét lakattal zárják le örökre.
Hiába zokogtak a fényhajú tündérek, s velük együtt maga az öreg gazda is, nem másíthatta meg elhatározását: emberi szeretet híján a kertnek pusztulnia kellett.
S ekkor a komor, a gonosz Föld egy nyomorúságos szegletén született két gyermek: egyik fiú, a másik kislány. Szeretet, s hűség hívta életre őket, s e két, már-már elfelejtett erény varázsolta fényessé mosolyukat. Szüleik olyan szegények voltak, hogy csak rongyokba tudták pólyálni a kicsiket, amikor édesanyjuk kiült a mocskos utcára koldulni velük. És az önző, a csak önmagukkal törődő emberek, akik eddig elfordították a fejüket, ha a fiatal kolduslányt kérni látták, most megbabonázottan fordultak a két tündérmosolyú gyermek felé. És az ártatlan gyermekek mosolyára mosollyal válaszoltak. S minél több mosolyt koldultak a kicsik, annál több új mosoly született, és azok nyomán jókedv, és odaadás és türelem. És fenn, az égi Tündérkert közepén kipattant, életre kelt az utolsó rózsa: a szeretet.
Az emberek gyakran gondoltak a tündérszép kertre, s vágytak is oda, hisz tudták, hogy minden egyes szál virág miattuk, értük született. S tudták azt is, hogy a színes virágok csak azért illatozhatnak, mert az emberi szív jósága életet adott nekik. Minden fényes gondolat, türelmes, szerető szó, önzetlen tett nyomán egy-egy újabb virág bonthatta ki szirmait a Tündérkertben. A legszebb virágok azonban akkor bújtak elő Tündérkert puha földjéből, ha gyermekek tettek valami jót lenn a Földön. Mert azt persze mondanom se kell, hogy a mesebeli Tündérkert az ég felhői mögött bújtatta szépséges virágait, s onnan illatozott vissza tékozlón, a szeretni tudó emberekre.
A kertet a fényhajú tündérek gondozták nagy-nagy szeretettel. Éjszakánként, mint puha álom lopóztak le a földre, selyemből szőtt köpenyükbe gyűjtötték a mosolyokat, s azokkal öntözték Tündérkert nyíló virágait. Hosszú-hosszú ideig semmi sem zavarta meg Tündérkert boldogságát. A virágok önfeledten, üdén illatoztak, s a fényhajú tündérek alig győzték a sok emberi mosolyt begyűjteni.
Aztán egyszer csak történt valami lenn a Földön. Egyre kevesebb mosoly termett az arcokon, s annál több bánat. Elfordultak egymástól az emberek, s nem keresték többé a másik örömét. Mindenkinek a saját boldogsága lett a legfontosabb. S ahogy eltűntek a mosolyok, úgy tűntek el a kedveskedő, adakozó jó szavak is az emberek ajkáról. S eltűntek a jóságos tettek is. Tündérkert virágai pedig szomjazva hullatták le leveleiket, s pusztult egyik ártatlan virág a másik után. A fényhajú tündérek hiába járták fáradtságos útjukat az egyre sötétebb Földre, s hiába súgtak kétségbeesetten az emberek fülébe, azok elhessegették a jóra intőket türelmetlenül.
Egyetlen szál virág maradt végül Tündérkert közepén. Egy hófehér rózsa. De bizony abba is éppen, hogy hálni járt a lélek. Levelei fonnyadtan hanyatlottak a sárguló, vékonyka szárra, öklömnyi virágainak szirmait rég elfújta az égi szél, s csupán egy kis bimbó maradt a haldokló növényen. Egyetlen, szunnyadó szirmú kis élet.
A fényhajú tündérek köré gyűltek, fénnyel simogatták, könnyeikkel öntözték tövét, de hiába, a kicsiny virágot nem a könnyek- a mosolyok tudták volna csak életben tartani.
A kert öreg gazdája parancsba adta a tündéreknek, hogy a sápadt-fehér rózsát halála után temessék el a kert mélyén, majd rombolják porig a halott kertet. Zúzzák szét a szivárványt szökő kutakat, szét az ezüsthidakat, a kis utak fénylő holdköveit dobálják a kiszáradt kút mélyére, s végül a hatalmas, ezüstindákból szőtt kaput hetvenhét lakattal zárják le örökre.
Hiába zokogtak a fényhajú tündérek, s velük együtt maga az öreg gazda is, nem másíthatta meg elhatározását: emberi szeretet híján a kertnek pusztulnia kellett.
S ekkor a komor, a gonosz Föld egy nyomorúságos szegletén született két gyermek: egyik fiú, a másik kislány. Szeretet, s hűség hívta életre őket, s e két, már-már elfelejtett erény varázsolta fényessé mosolyukat. Szüleik olyan szegények voltak, hogy csak rongyokba tudták pólyálni a kicsiket, amikor édesanyjuk kiült a mocskos utcára koldulni velük. És az önző, a csak önmagukkal törődő emberek, akik eddig elfordították a fejüket, ha a fiatal kolduslányt kérni látták, most megbabonázottan fordultak a két tündérmosolyú gyermek felé. És az ártatlan gyermekek mosolyára mosollyal válaszoltak. S minél több mosolyt koldultak a kicsik, annál több új mosoly született, és azok nyomán jókedv, és odaadás és türelem. És fenn, az égi Tündérkert közepén kipattant, életre kelt az utolsó rózsa: a szeretet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése