Valahol a Balaton északi partján, Füred közelében egy kis faluban élt egyszer egy módos gazda felségével és egyetlen gyermekével, egy szépséges, aranyhajú, tündérléptű kislánnyal, Harmattal.
Harmat azonban nem csak szép volt, talán a legszebb a faluban, de jóságos, csendes szavú gyermek is, aki szavaival, mosolyával mindenkinek megmelengette a szívét.
Szeme fénye volt szüleinek is, és különösen édesapja szerette, ha ott csetlett botlott mellette a kicsi, akár dolgozott, akár munkáját pihente ki az erős akaratú, nagyhangú férfi. És szerették a gazda napszámosai is a kislányt, mert tudták, ha apja vállán ott ül az aranyhajú gyermek, aznap vastagabb szelet kenyér jut az asztalra, mert Harmat szeme előtt, nem mert fösvény lenni, az amúgy szűkmarokkal fizető gazda.
Így nőtt- nődögélt a kislány, hol apját kísérte a határba, hol édesanyjával őrizte a tűzet, de azért, hacsak tehette, le-leszökött a tó partjára. Amikor egészen kicsi volt, azt képzelte, hogy a tó a végtelenbe nyúlik, hogy a csillogó víztükörnek soha nincs vége, és ámulva hallgatta mind a Balatonról szóló, tündér- szőtte meséket.
És nézte a tó halászait is, ahogy hajnalonta ellökték csónakjukat a fövenyes partról, csodálta izmos karjukat, kitartásukat, és azt is, ahogy a kudarcot viselték, ha netalán üres maradt a csónak alja. Pedig tudta Harmat is, ha nincs fogás, aznap bizony éhes marad a család apraja-nagyja.
Hej, de hogy reménykedett minden alkalommal, hogy a tó megjutalmazza munkáját a sok kopott inges halásznak, s hányszor csent el kenyeret, gyümölcsöt, kis vajat a saját tányérjáról, hogy titokban belecsúsztassa abba a halásztarisznyába, amelyben legnagyobb volt a szükség.
Így, a Balaton nádasai mellett serdült hát hajadonná az aranyszívű kislány, nappal édesapjának segített, este édesanyja terhét enyhítette, de a hajnalok csak az övé és a Balatoné voltak. Néha csak üldögélt a tó partján, és hagyta, hogy a tóról felszálló, titkokkal teli köd takaróként boruljon rá, máskor elkötött egy ladikot, és beevezett a tó mélyére, hogy ott, a Balaton közepén érje a Nap első, álmos nyújtózása.
Egy ilyen magányos, párás hajnalon találkozott először Ivaddal, akit a túlsó partról hozott idáig a szerencse. Víz mellett nőtt fel ő maga is, szerette, tisztelte a tavat, és nem állt messze a munka tőle, hát hamar megmutatkozott tehetsége és ereje a kemény halászok között is. A két fiatal az első találkozásnál egymásba szeretett. Elég volt egyetlen találkozás az ébredező Nap alatt, ott, az élettől lüktető nádas partján ahhoz, hogy tudják, őket egymásnak rendelte az ég.
Harmat attól a naptól kezdve még szívesebben járt le a tó mellé, és még nagyobb izgalommal. Hiszen Ivad és a többi halász nem csak akkor szállt ladikba, ha mosolygott az idő, de akkor is, ha goromba fellegek úsztak felettük, és akkor is, szél tépte rojtosra a nád levelét, nekik menniük kellett. Ivadnak volt talán a leggyengébb ladikja mind közül, nem csoda hát, hogy minden alkalommal elszorult Harmat szíve, ha kedvese vízre merészkedett.
De nem csak a munka miatt féltette Ivadot az aranyhajú lány, apja haragjától is tartaniuk kellett, mert az, amint a fülébe jutott a fiatalok szerelme, egy-kettőre kimondta, hogy Harmatnak nem ilyen férjet szánt. Hozzátette azt is, hogy jobban jár a legény, ha máshol kereskedik, a maga fajtájánál, a rongyosoknál, mert a kincses hozománnyal bíró Harmat kezét el nem nyerheti. Nem lehet elmesélni milyen bánat nehezedett a két szerelmes szívre, hiszen értették ők a dolgot, tudták, hogy a szerelmet egykettőre elmossa a nincs, hogy a szépséggel elbánik a szegénység, és az izmos derék is megtörik az egész napos, hiábavaló munka alatt. Értették ők, hogyne értették volna, de hát a szerelem már csak ilyen, hitték, hogy velük majd könyörületesebbek lesznek a hétköznapok. Titokban mertek csak találkozni, hogy Harmat édesapját fel ne bőszítsék, ám azért a szívüknek nem tudtak parancsolni.
Egy kemény téli napon, amikor már vastag jég alatt csendes álmát aludta a tó, meghányták- vetették a dolgot a fiatalok, és úgy döntöttek, lesz ami lesz, Ivad bizony megejti a lánykérést.
De amint ment úgy is jött el a háztól a legény, mert Harmat apja dühödt ordítással zavarta el szegény kérőt, majd bősz, vagyont féltő haragja, lánya ellen fordult.
Hiába kérlelte csendes szavaival Harmat, hiába zokogott és fogadkozott, hiába dicsérte Ivad kitartását, erejét és hűségét, apja hajthatatlan maradt.
- Inkább nyeljen el a Balaton, minthogy annak a rongyos, nincstelen halásznak adjalak! - ordította, és kilökte lányát a hideg téli éjszakába.
- Kőből van a szíve édesapám – sírta a lány, de ment, szaladt, maga sem tudta merre, míg be nem takarta menekülő árnyékát az éjszaka. És nemcsak maga menekült, magával vitte titkát is Harmat, hiszen csak édesanyjának súgta meg, hogy bizony már nem egy, de két szív is dobog feszülő inge alatt.
Az apa meg csak várta meg várta, hogy lánya majd dideregve, reszketve a hidegtől és a félelemtől egyszer csak benyit az ajtón, és a bocsánatáért esedezik. Várta egész éjjel, hiszen szinte azonnal megbánta tettét, de hiába várt, soha többé nem látta tündérszép gyermekét.
Akkor keresni kezdte Harmatot, bejárta a tó partjának minden zegét-zugát, hiába, a jéggel ölelkező nádas nem mesélt semmit, ahogy a magot melengető földek is csendben maradtak, és az erdő is egykedvű nyugalommal figyelte a lányát elkergető apa bűnbánatát.
Ahogy telt az idő, úgy csendesedett el a férfi, és amikor úgy köszöntött be a tavasz, hogy Harmatnak nyomát sem lelte, hatalmas kőtömböt hozatott a hegyekből. Maga gurította arra a helyre, ahol utoljára látta aranyhajú, menekülő lányát. Ott aztán nekiesett a kőnek. A teljes tavasz, és mind a nyári hónapok a kő mellett találták Harmat édesapját. Reggeltől estig dolgozott az öreg, szélben, esőben, rekkenő melegben se lankadt az ereje, de amikor elkészült a munka, ágynak esett és többé nem is egyenesedett fel.
A kőből faragott szív alá temették, mert így akarta. Talán hogy ha Harmat egyszer visszatér, értse öreg, megtört szívű apja, bánat- faragta üzenetét.
Sokáig állt ott a kő, nem bántotta senki, de látogatója sem akadt a magányos, zápor- verte, napsütötte szívnek. Ám egy hajnalon, éppen annak a napnak a fordulóján, amikor Harmatnak nyoma veszett, mezei virágokból font koszorút akasztott valaki a szív csücskére. Aztán minden évben új és új koszorú került a szívre. És egyszer egy pici, apró lábacskák- nyűtte cipő…. Látni azonban nem látta senki, hogy ki lehet az a titokzatos valaki, aki virággal, ajándékkal kedveskedik az Öreg Kőszívnek. Azóta is csak találgat a falu népe, és reménykedik….hogy azokon a hajnalokon Harmat jelenik meg. És a koszorú a tiszta, szerető, gyermeki megbocsátás koszorúja…...
Harmat azonban nem csak szép volt, talán a legszebb a faluban, de jóságos, csendes szavú gyermek is, aki szavaival, mosolyával mindenkinek megmelengette a szívét.
Szeme fénye volt szüleinek is, és különösen édesapja szerette, ha ott csetlett botlott mellette a kicsi, akár dolgozott, akár munkáját pihente ki az erős akaratú, nagyhangú férfi. És szerették a gazda napszámosai is a kislányt, mert tudták, ha apja vállán ott ül az aranyhajú gyermek, aznap vastagabb szelet kenyér jut az asztalra, mert Harmat szeme előtt, nem mert fösvény lenni, az amúgy szűkmarokkal fizető gazda.
Így nőtt- nődögélt a kislány, hol apját kísérte a határba, hol édesanyjával őrizte a tűzet, de azért, hacsak tehette, le-leszökött a tó partjára. Amikor egészen kicsi volt, azt képzelte, hogy a tó a végtelenbe nyúlik, hogy a csillogó víztükörnek soha nincs vége, és ámulva hallgatta mind a Balatonról szóló, tündér- szőtte meséket.
És nézte a tó halászait is, ahogy hajnalonta ellökték csónakjukat a fövenyes partról, csodálta izmos karjukat, kitartásukat, és azt is, ahogy a kudarcot viselték, ha netalán üres maradt a csónak alja. Pedig tudta Harmat is, ha nincs fogás, aznap bizony éhes marad a család apraja-nagyja.
Hej, de hogy reménykedett minden alkalommal, hogy a tó megjutalmazza munkáját a sok kopott inges halásznak, s hányszor csent el kenyeret, gyümölcsöt, kis vajat a saját tányérjáról, hogy titokban belecsúsztassa abba a halásztarisznyába, amelyben legnagyobb volt a szükség.
Így, a Balaton nádasai mellett serdült hát hajadonná az aranyszívű kislány, nappal édesapjának segített, este édesanyja terhét enyhítette, de a hajnalok csak az övé és a Balatoné voltak. Néha csak üldögélt a tó partján, és hagyta, hogy a tóról felszálló, titkokkal teli köd takaróként boruljon rá, máskor elkötött egy ladikot, és beevezett a tó mélyére, hogy ott, a Balaton közepén érje a Nap első, álmos nyújtózása.
Egy ilyen magányos, párás hajnalon találkozott először Ivaddal, akit a túlsó partról hozott idáig a szerencse. Víz mellett nőtt fel ő maga is, szerette, tisztelte a tavat, és nem állt messze a munka tőle, hát hamar megmutatkozott tehetsége és ereje a kemény halászok között is. A két fiatal az első találkozásnál egymásba szeretett. Elég volt egyetlen találkozás az ébredező Nap alatt, ott, az élettől lüktető nádas partján ahhoz, hogy tudják, őket egymásnak rendelte az ég.
Harmat attól a naptól kezdve még szívesebben járt le a tó mellé, és még nagyobb izgalommal. Hiszen Ivad és a többi halász nem csak akkor szállt ladikba, ha mosolygott az idő, de akkor is, ha goromba fellegek úsztak felettük, és akkor is, szél tépte rojtosra a nád levelét, nekik menniük kellett. Ivadnak volt talán a leggyengébb ladikja mind közül, nem csoda hát, hogy minden alkalommal elszorult Harmat szíve, ha kedvese vízre merészkedett.
De nem csak a munka miatt féltette Ivadot az aranyhajú lány, apja haragjától is tartaniuk kellett, mert az, amint a fülébe jutott a fiatalok szerelme, egy-kettőre kimondta, hogy Harmatnak nem ilyen férjet szánt. Hozzátette azt is, hogy jobban jár a legény, ha máshol kereskedik, a maga fajtájánál, a rongyosoknál, mert a kincses hozománnyal bíró Harmat kezét el nem nyerheti. Nem lehet elmesélni milyen bánat nehezedett a két szerelmes szívre, hiszen értették ők a dolgot, tudták, hogy a szerelmet egykettőre elmossa a nincs, hogy a szépséggel elbánik a szegénység, és az izmos derék is megtörik az egész napos, hiábavaló munka alatt. Értették ők, hogyne értették volna, de hát a szerelem már csak ilyen, hitték, hogy velük majd könyörületesebbek lesznek a hétköznapok. Titokban mertek csak találkozni, hogy Harmat édesapját fel ne bőszítsék, ám azért a szívüknek nem tudtak parancsolni.
Egy kemény téli napon, amikor már vastag jég alatt csendes álmát aludta a tó, meghányták- vetették a dolgot a fiatalok, és úgy döntöttek, lesz ami lesz, Ivad bizony megejti a lánykérést.
De amint ment úgy is jött el a háztól a legény, mert Harmat apja dühödt ordítással zavarta el szegény kérőt, majd bősz, vagyont féltő haragja, lánya ellen fordult.
Hiába kérlelte csendes szavaival Harmat, hiába zokogott és fogadkozott, hiába dicsérte Ivad kitartását, erejét és hűségét, apja hajthatatlan maradt.
- Inkább nyeljen el a Balaton, minthogy annak a rongyos, nincstelen halásznak adjalak! - ordította, és kilökte lányát a hideg téli éjszakába.
- Kőből van a szíve édesapám – sírta a lány, de ment, szaladt, maga sem tudta merre, míg be nem takarta menekülő árnyékát az éjszaka. És nemcsak maga menekült, magával vitte titkát is Harmat, hiszen csak édesanyjának súgta meg, hogy bizony már nem egy, de két szív is dobog feszülő inge alatt.
Az apa meg csak várta meg várta, hogy lánya majd dideregve, reszketve a hidegtől és a félelemtől egyszer csak benyit az ajtón, és a bocsánatáért esedezik. Várta egész éjjel, hiszen szinte azonnal megbánta tettét, de hiába várt, soha többé nem látta tündérszép gyermekét.
Akkor keresni kezdte Harmatot, bejárta a tó partjának minden zegét-zugát, hiába, a jéggel ölelkező nádas nem mesélt semmit, ahogy a magot melengető földek is csendben maradtak, és az erdő is egykedvű nyugalommal figyelte a lányát elkergető apa bűnbánatát.
Ahogy telt az idő, úgy csendesedett el a férfi, és amikor úgy köszöntött be a tavasz, hogy Harmatnak nyomát sem lelte, hatalmas kőtömböt hozatott a hegyekből. Maga gurította arra a helyre, ahol utoljára látta aranyhajú, menekülő lányát. Ott aztán nekiesett a kőnek. A teljes tavasz, és mind a nyári hónapok a kő mellett találták Harmat édesapját. Reggeltől estig dolgozott az öreg, szélben, esőben, rekkenő melegben se lankadt az ereje, de amikor elkészült a munka, ágynak esett és többé nem is egyenesedett fel.
A kőből faragott szív alá temették, mert így akarta. Talán hogy ha Harmat egyszer visszatér, értse öreg, megtört szívű apja, bánat- faragta üzenetét.
Sokáig állt ott a kő, nem bántotta senki, de látogatója sem akadt a magányos, zápor- verte, napsütötte szívnek. Ám egy hajnalon, éppen annak a napnak a fordulóján, amikor Harmatnak nyoma veszett, mezei virágokból font koszorút akasztott valaki a szív csücskére. Aztán minden évben új és új koszorú került a szívre. És egyszer egy pici, apró lábacskák- nyűtte cipő…. Látni azonban nem látta senki, hogy ki lehet az a titokzatos valaki, aki virággal, ajándékkal kedveskedik az Öreg Kőszívnek. Azóta is csak találgat a falu népe, és reménykedik….hogy azokon a hajnalokon Harmat jelenik meg. És a koszorú a tiszta, szerető, gyermeki megbocsátás koszorúja…...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése