Volt egyszer egy öreg fa. Egy erdő szélén éldegélt csemete kora óta, kicsit messzebb a többi fától. Nem annyira, hogy teljesen magányos legyen, hisz látta és hallotta a többieket, de azért a távolság elég nagy volt ahhoz, hogy a többi fa, az erdő, ne érezze teljesen magáénak a fát.
Ez néha fájt neki, és nem is értette egészen, hiszen ha végig nézett önmagán, aztán a társain, nem látott különbséget: ugyanolyan merészen tört minden fa törzse az ég felé, ugyanazt a nedvességet szívták a talajból, s ugyanaz a szél matatott leveleik között. A távolságon kívül, amit a legmagasabb fa sem tudott volna áthajolni, csupán annyi különbség volt, hogy neki soványabb talajon kellett életben maradnia, nem jutott annyi táplálék, mint az erdőnek s ettől szikárabb lett egy kicsit, de ez őt nem zavarta, a kevés is elég volt neki, s ráadásul szeretett megküzdeni az életért. Ha jó kedve volt, oda-oda integetett nekik erős, hosszú ágaival, vagy ha szél zúgott a lombjában, azért átrikkantott nekik vidáman, csak úgy, a jó szomszédság kedvéért. Az erdő meg legtöbbször úgy csinált, mintha nem venné észre a közeledését, vagy süketnek tettette magát, így nem kellett erőlködnie a barátsággal. De azért maguk között beszéltek a fáról. Mert az olyan más volt. S másságában is csupa erő, csupa rejtély. De leginkább az vonzotta őket, hogy a fa egy szakadék szélén vert gyökeret, s azt latolgatták egymás közt, a gyenge talajból mikor tépődnek ki a gyökerei. És ez könnyen megtörténhetett, hiszen a fa hamar ráébredt, hogy társaitól jó szót nem remélhet, így magányában, és mert egyébként is felfedező jellem volt, egyre gyakrabban hajolt a szakadék irányába.
És nem a mélység vonzotta. Sokkal inkább a túloldal. Mert a sziklaszakadék másik oldalán egy gyönyörű hegyoldalt látott. S egy másik erdőt, ahonnan, ha jó irányból fújt a szél, édes hangok sodródtak át hozzá. Látni ugyan alig lehetett a túlsó part fáit, mert a szakadék mélyéről hajnalonta vastag köd emelkedett fel, ami aztán ott kavargott egész nap a két part között, s a gomolygó párát még a Nap se tudta felszippantani, de néha-néha, ha elég erős volt a szél, egy áldott pillanat erejéig felvillant a túlsó part és megmutatta ölelkező fáinak koszorúját.
Jaj szegény fa! Mennyire szeretett volna ott lenni! Valahol, az egyre vastagabb kéreg alatt biztosan érezte, hogy ott őt is magukhoz ölelnék azok a másik fák. És abban is teljesen bizonyos volt, hogy ott, a túloldalon, a szél ha belekap a smaragdlombokba, nem gonosz sutyorgást kerget egyik fától a másikig: hanem a szeretet suttogását.
Minél öregebb lett, annál inkább vágyott oda át. De még inkább vágyott arra, hogy azt, a másik, a meseszép varázserdőt megmutassa a többieknek. Mert nem álltak sokkal távolabb ugyan, mint az öreg, de annyival azért pont hátrébb voltak, hogy lábujjhegyre állva se láthassák azt, ami oly sokban különb volt náluk.
S mivel ők nem látták, hát el sem hitték neki, hogy létezik. Beszélhetett, kiabálhatott az öreg fa, ahogy a torkán kifért, a fák többsége ügyet sem vetett rá. Néhányan azonban, akiknek tetszett a fa ereje, öregségében is méltóságteljes tartása, közelebb hajoltak, hallgatták és hittek neki. Hittek neki, és ahogy telt az idő, más hírhozók is akadtak. Madarak, vagy aranyszárnyú pillangók hozták üzenetét a túlpartnak. Néha egy-egy különös formájú, mézillatú virágszirom is átlibbent hozzájuk titkoktól fényesen. A többség azonban elkergette a madarakat, el a pillangókat, s poros, hulló falevelekkel takarták el a virágszirmokat.
S takarták, taposták volna el az öreg fát is –ha tehetik. De a fa távolabb állt tőlük – elérhetetlenül.
Aztán egy nap emberek érkeztek az erdőbe, s méregették, jelölgették a fákat, melyikből lesz ház, melyikből hajó, melyikből tűzrevaló.
Menekültek volna a fák, de gyökerük, mely addig táplálta, éltette, gazdagította őket, most bilincsükké vált, s nem hátrálhattak a fejszék elöl egy tapodtat sem.
Néhányan megpróbálták kisebbre összehúzni magukat, mindhiába: tűzrevalónak az összes fa alkalmasnak bizonyult. Akkor súgni, búgni kezdtek a fák, s ágaikkal az öreg felé mutogattak, áldozatul felajánlva életükért. Dicsérték magasságát, törzsének vastagságát, s erejét, csak vágják, vigyék őt először.
Az öreg fa nem szólt egyetlen szót sem, és nem menekült a fényes szerszámok elöl. De amikor a csapások nyomán gyökere kiszakadt a földből, teljes súlyával a másik erdő felé dőlt, s a szakadék fölött áthajolva, öreg, lombos feje a túlsó parton ért földet. S törzse azóta is hídként feszül part és part között, mozdíthatatlanul, erősen.
Ez néha fájt neki, és nem is értette egészen, hiszen ha végig nézett önmagán, aztán a társain, nem látott különbséget: ugyanolyan merészen tört minden fa törzse az ég felé, ugyanazt a nedvességet szívták a talajból, s ugyanaz a szél matatott leveleik között. A távolságon kívül, amit a legmagasabb fa sem tudott volna áthajolni, csupán annyi különbség volt, hogy neki soványabb talajon kellett életben maradnia, nem jutott annyi táplálék, mint az erdőnek s ettől szikárabb lett egy kicsit, de ez őt nem zavarta, a kevés is elég volt neki, s ráadásul szeretett megküzdeni az életért. Ha jó kedve volt, oda-oda integetett nekik erős, hosszú ágaival, vagy ha szél zúgott a lombjában, azért átrikkantott nekik vidáman, csak úgy, a jó szomszédság kedvéért. Az erdő meg legtöbbször úgy csinált, mintha nem venné észre a közeledését, vagy süketnek tettette magát, így nem kellett erőlködnie a barátsággal. De azért maguk között beszéltek a fáról. Mert az olyan más volt. S másságában is csupa erő, csupa rejtély. De leginkább az vonzotta őket, hogy a fa egy szakadék szélén vert gyökeret, s azt latolgatták egymás közt, a gyenge talajból mikor tépődnek ki a gyökerei. És ez könnyen megtörténhetett, hiszen a fa hamar ráébredt, hogy társaitól jó szót nem remélhet, így magányában, és mert egyébként is felfedező jellem volt, egyre gyakrabban hajolt a szakadék irányába.
És nem a mélység vonzotta. Sokkal inkább a túloldal. Mert a sziklaszakadék másik oldalán egy gyönyörű hegyoldalt látott. S egy másik erdőt, ahonnan, ha jó irányból fújt a szél, édes hangok sodródtak át hozzá. Látni ugyan alig lehetett a túlsó part fáit, mert a szakadék mélyéről hajnalonta vastag köd emelkedett fel, ami aztán ott kavargott egész nap a két part között, s a gomolygó párát még a Nap se tudta felszippantani, de néha-néha, ha elég erős volt a szél, egy áldott pillanat erejéig felvillant a túlsó part és megmutatta ölelkező fáinak koszorúját.
Jaj szegény fa! Mennyire szeretett volna ott lenni! Valahol, az egyre vastagabb kéreg alatt biztosan érezte, hogy ott őt is magukhoz ölelnék azok a másik fák. És abban is teljesen bizonyos volt, hogy ott, a túloldalon, a szél ha belekap a smaragdlombokba, nem gonosz sutyorgást kerget egyik fától a másikig: hanem a szeretet suttogását.
Minél öregebb lett, annál inkább vágyott oda át. De még inkább vágyott arra, hogy azt, a másik, a meseszép varázserdőt megmutassa a többieknek. Mert nem álltak sokkal távolabb ugyan, mint az öreg, de annyival azért pont hátrébb voltak, hogy lábujjhegyre állva se láthassák azt, ami oly sokban különb volt náluk.
S mivel ők nem látták, hát el sem hitték neki, hogy létezik. Beszélhetett, kiabálhatott az öreg fa, ahogy a torkán kifért, a fák többsége ügyet sem vetett rá. Néhányan azonban, akiknek tetszett a fa ereje, öregségében is méltóságteljes tartása, közelebb hajoltak, hallgatták és hittek neki. Hittek neki, és ahogy telt az idő, más hírhozók is akadtak. Madarak, vagy aranyszárnyú pillangók hozták üzenetét a túlpartnak. Néha egy-egy különös formájú, mézillatú virágszirom is átlibbent hozzájuk titkoktól fényesen. A többség azonban elkergette a madarakat, el a pillangókat, s poros, hulló falevelekkel takarták el a virágszirmokat.
S takarták, taposták volna el az öreg fát is –ha tehetik. De a fa távolabb állt tőlük – elérhetetlenül.
Aztán egy nap emberek érkeztek az erdőbe, s méregették, jelölgették a fákat, melyikből lesz ház, melyikből hajó, melyikből tűzrevaló.
Menekültek volna a fák, de gyökerük, mely addig táplálta, éltette, gazdagította őket, most bilincsükké vált, s nem hátrálhattak a fejszék elöl egy tapodtat sem.
Néhányan megpróbálták kisebbre összehúzni magukat, mindhiába: tűzrevalónak az összes fa alkalmasnak bizonyult. Akkor súgni, búgni kezdtek a fák, s ágaikkal az öreg felé mutogattak, áldozatul felajánlva életükért. Dicsérték magasságát, törzsének vastagságát, s erejét, csak vágják, vigyék őt először.
Az öreg fa nem szólt egyetlen szót sem, és nem menekült a fényes szerszámok elöl. De amikor a csapások nyomán gyökere kiszakadt a földből, teljes súlyával a másik erdő felé dőlt, s a szakadék fölött áthajolva, öreg, lombos feje a túlsó parton ért földet. S törzse azóta is hídként feszül part és part között, mozdíthatatlanul, erősen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése