Senki se tudta, hogy került a piactérre az a fél pár aranyszín cipő. De egyszer csak ott volt és ragyogása betöltötte a teret, szétáradt az utcákon, aranyfénnyel festette meg a reggeli eget.
Volt, aki rögtön lopta volna, de hiába emelte, ráncigálta, az a cipő ott maradt, mintha gyökeret vert volna. Többen is megpróbálták, de hiába, és ahogy ébredt a nap, a város, úgy lett egyre nagyobb a tömeg a cipő körül. Nem ismerték fel az anyagát, se fa, se bőr, se gyékény nem lehetett, és bár csillogott a fényben, azt is látták, tapintották, hogy az aranynál is nemesebb anyagból készítették.
Hiába tapogatták azonban, hiába találgatták, továbbra se tudták ki a cipő gazdája, se azt, miért és hogy termett egyik napról a másikra az a furcsa cipő a városban. Aki hitt a csodákban, csodát kiáltott, más Istenre mutogatott, megint más a véletlent emlegette, de létezése, látványa nem engedte, hogy magára hagyják. Mindenkit magához vonzott az aranycipő.
Egyszer csak az egyik kislány felemelte fodros kis ruháját, lerúgta nyűtt saruját és a cipőbe lépett. A cipő pedig abban a pillanatban különös átalakuláson ment végig. Megváltozott: felvette a kislány lábának méretét, alakját. Magába zárta azt a csöpp lábat. És a kislány viselkedése is megváltozott. Tekintete megkomolyodott, átölelte magát és valami soha nem hallott gyönyörűségesen szép dallamot kezdett dúdolni. Aztán megrázkódott, kilépett a cipőből és elszaladt. Otthon hiába kérdezték, nem árult el semmit, csak mosolygott. Lépjetek bele mondta halkan, és megtudjátok, miért van ott a cipő.
Közben a város vezetőinek parancsára egy fülkét építettek a cipő köré, fölé, ne érje a nap, ne verje az eső a város különlegességét. És persze arra is jó volt az a fülke, hogy ne lássa más, ki próbálja magára azt a cipőt, ne lássa az arcát, tekintetét, mozdulatait, mert ahogy a kislányra, úgy másokra is hatást gyakorolt a próba. Megváltozott az az ember, aki vette a bátorságot és belebújt a csodacipőbe.
Sorra próbálták fel a városban élők, és ahogy szaladt a híre a cipőnek, úgy jöttek egyre messzebbről a kíváncsiak. Az egész ország részese akart lenni a csodának, a változásnak.
Egy nap fényes fogatán megérkezett a királynő is. Gyönyörű de mindent akaró uralkodója volt ő az országnak, félt, tartott tőle mindenki, aki csak ismerte. Önző szíve, kapzsi, haragos természete miatt nem szerette senki. És nem szeretett ő se senkit önmagán kívül. Nem szívelte a gyerekeket, se az állatokat, nem állhatta a szegényeket, nem érzett együtt a betegekkel, és rögvest haragra gerjedt, ha nála szebb teremtésnek vette hírét. Ő akart lenni mindig, mindenben és mindenhol a legelső.
Éjjel, titokban lépett be a rejtekfülkébe, belebújt ő is a cipőbe, az karcsú bokájára zárult nyomban és hamarosan forró könnyek lepték el az önző királynő szemét. A kezébe temette arcát, úgy zokogott, szívet-tépően. Hangosan.
Mert ahogy belelépett abba a cipőbe, és az nemes lábára simult, lelke abban a pillanatban átvette annak a szegény koldusasszonynak minden szenvedését, aki aznap este utoljára lépett a cipőbe.
Szíve magába fogadta annak minden tapasztalatát, minden jót és minden rosszat, ami azzal a koldussal addig megesett.
Megismerte gyerekkorát, éhező kislánysorsát, magán érezte durva, részeges apja minden ütését, átélte azt az órát, amikor alig serdülőként asszonnyá tették, az újabb veréseket. Az átsírt éjjeleket, a temérdek munka derékszaggató fájdalmát. Megismerte a napot, amikor halva született az első, aztán egy másik gyermeke is. A szülések testet nyomorító görcseit. Az érzést, amikor lángra kapott szegényes viskója, és a tűzben égett egyetlen élve született gyermeke. Az egyedül maradt anya csillapíthatatlan, őrjítő bánatát. Aztán a nincstelenséget, a koldulás arcpirító, lángoló szégyenét, a megaláztatásokat, a könyörületet nem ismerő emberek durvaságát és fölényét. A kioktatásokat. A köpéseket, az oldalba rúgásokat. A tikkasztó, perzselő nyarakat a mezőn, ahol nem volt más eleség, csak amit az Isten adott. Bogyók fanyar ízét, tüskék fekhelyek bökését, aztán az ősz didergős szeleit. A tél gyilkos, ujjfagyasztó keménységét. Megismerte a reménytelenséget. A szeretetlenséget. A veszteséget. A vereséget, végül a mindenről lemondás végső, halált kívánó keserűségét.
Hangos sírása csodálkozásra bírta katonáit, hiszen addig még könnyet sem láttak soha királynőjük arcán. Szívtelensége volt a legkeményebb fegyvere uralkodása során.
Moccanni se mertek, nem merészelték megzavarni királynőjüket, de elgondolni se tudták mi lelhette asszonyukat.
De még jobban elcsodálkoztak, amikor azt látták, hogy királynőjük kilép a cipőből és mezítláb, fejvesztve rohan a város szélén hömpölygő folyó felé. Lélekszakadva, sírva és egy ismeretlen nevet kiabálva. És annál is jobban csodálkoztak, amikor azt látták, hogy a kényes, önző, lelketlen asszony magához ölel egy nincstelen, rongyos ruhájában didergő koldust. Egyszerre erővel, egyszerre gyengéden, féltőn és oltalmazóan, mintha az a másik a testvére volna.
A katonák nem értették, nem értettek semmit, de a kislány, aki először próbálta magára a csodacipőt és az összes többi ember, aki így tett, mind tudták, átélték és érezték azt, amit a királynő: egy másik ember sorsát a saját szívükben.
Hát ennyit tudott az a furcsa, alakváltó, a semmiből jött aranycipő. Tudást, az átélés képességét, emberséget és szeretetet hozott. Pedig csak egy FÉLPÁR cipő volt.
Volt, aki rögtön lopta volna, de hiába emelte, ráncigálta, az a cipő ott maradt, mintha gyökeret vert volna. Többen is megpróbálták, de hiába, és ahogy ébredt a nap, a város, úgy lett egyre nagyobb a tömeg a cipő körül. Nem ismerték fel az anyagát, se fa, se bőr, se gyékény nem lehetett, és bár csillogott a fényben, azt is látták, tapintották, hogy az aranynál is nemesebb anyagból készítették.
Hiába tapogatták azonban, hiába találgatták, továbbra se tudták ki a cipő gazdája, se azt, miért és hogy termett egyik napról a másikra az a furcsa cipő a városban. Aki hitt a csodákban, csodát kiáltott, más Istenre mutogatott, megint más a véletlent emlegette, de létezése, látványa nem engedte, hogy magára hagyják. Mindenkit magához vonzott az aranycipő.
Egyszer csak az egyik kislány felemelte fodros kis ruháját, lerúgta nyűtt saruját és a cipőbe lépett. A cipő pedig abban a pillanatban különös átalakuláson ment végig. Megváltozott: felvette a kislány lábának méretét, alakját. Magába zárta azt a csöpp lábat. És a kislány viselkedése is megváltozott. Tekintete megkomolyodott, átölelte magát és valami soha nem hallott gyönyörűségesen szép dallamot kezdett dúdolni. Aztán megrázkódott, kilépett a cipőből és elszaladt. Otthon hiába kérdezték, nem árult el semmit, csak mosolygott. Lépjetek bele mondta halkan, és megtudjátok, miért van ott a cipő.
Közben a város vezetőinek parancsára egy fülkét építettek a cipő köré, fölé, ne érje a nap, ne verje az eső a város különlegességét. És persze arra is jó volt az a fülke, hogy ne lássa más, ki próbálja magára azt a cipőt, ne lássa az arcát, tekintetét, mozdulatait, mert ahogy a kislányra, úgy másokra is hatást gyakorolt a próba. Megváltozott az az ember, aki vette a bátorságot és belebújt a csodacipőbe.
Sorra próbálták fel a városban élők, és ahogy szaladt a híre a cipőnek, úgy jöttek egyre messzebbről a kíváncsiak. Az egész ország részese akart lenni a csodának, a változásnak.
Egy nap fényes fogatán megérkezett a királynő is. Gyönyörű de mindent akaró uralkodója volt ő az országnak, félt, tartott tőle mindenki, aki csak ismerte. Önző szíve, kapzsi, haragos természete miatt nem szerette senki. És nem szeretett ő se senkit önmagán kívül. Nem szívelte a gyerekeket, se az állatokat, nem állhatta a szegényeket, nem érzett együtt a betegekkel, és rögvest haragra gerjedt, ha nála szebb teremtésnek vette hírét. Ő akart lenni mindig, mindenben és mindenhol a legelső.
Éjjel, titokban lépett be a rejtekfülkébe, belebújt ő is a cipőbe, az karcsú bokájára zárult nyomban és hamarosan forró könnyek lepték el az önző királynő szemét. A kezébe temette arcát, úgy zokogott, szívet-tépően. Hangosan.
Mert ahogy belelépett abba a cipőbe, és az nemes lábára simult, lelke abban a pillanatban átvette annak a szegény koldusasszonynak minden szenvedését, aki aznap este utoljára lépett a cipőbe.
Szíve magába fogadta annak minden tapasztalatát, minden jót és minden rosszat, ami azzal a koldussal addig megesett.
Megismerte gyerekkorát, éhező kislánysorsát, magán érezte durva, részeges apja minden ütését, átélte azt az órát, amikor alig serdülőként asszonnyá tették, az újabb veréseket. Az átsírt éjjeleket, a temérdek munka derékszaggató fájdalmát. Megismerte a napot, amikor halva született az első, aztán egy másik gyermeke is. A szülések testet nyomorító görcseit. Az érzést, amikor lángra kapott szegényes viskója, és a tűzben égett egyetlen élve született gyermeke. Az egyedül maradt anya csillapíthatatlan, őrjítő bánatát. Aztán a nincstelenséget, a koldulás arcpirító, lángoló szégyenét, a megaláztatásokat, a könyörületet nem ismerő emberek durvaságát és fölényét. A kioktatásokat. A köpéseket, az oldalba rúgásokat. A tikkasztó, perzselő nyarakat a mezőn, ahol nem volt más eleség, csak amit az Isten adott. Bogyók fanyar ízét, tüskék fekhelyek bökését, aztán az ősz didergős szeleit. A tél gyilkos, ujjfagyasztó keménységét. Megismerte a reménytelenséget. A szeretetlenséget. A veszteséget. A vereséget, végül a mindenről lemondás végső, halált kívánó keserűségét.
Hangos sírása csodálkozásra bírta katonáit, hiszen addig még könnyet sem láttak soha királynőjük arcán. Szívtelensége volt a legkeményebb fegyvere uralkodása során.
Moccanni se mertek, nem merészelték megzavarni királynőjüket, de elgondolni se tudták mi lelhette asszonyukat.
De még jobban elcsodálkoztak, amikor azt látták, hogy királynőjük kilép a cipőből és mezítláb, fejvesztve rohan a város szélén hömpölygő folyó felé. Lélekszakadva, sírva és egy ismeretlen nevet kiabálva. És annál is jobban csodálkoztak, amikor azt látták, hogy a kényes, önző, lelketlen asszony magához ölel egy nincstelen, rongyos ruhájában didergő koldust. Egyszerre erővel, egyszerre gyengéden, féltőn és oltalmazóan, mintha az a másik a testvére volna.
A katonák nem értették, nem értettek semmit, de a kislány, aki először próbálta magára a csodacipőt és az összes többi ember, aki így tett, mind tudták, átélték és érezték azt, amit a királynő: egy másik ember sorsát a saját szívükben.
Hát ennyit tudott az a furcsa, alakváltó, a semmiből jött aranycipő. Tudást, az átélés képességét, emberséget és szeretetet hozott. Pedig csak egy FÉLPÁR cipő volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése