A tengerparton, egy szürke, csipkés szoknyás szikla tetején élt egy aprócska kis világítótorony. Fából ácsolták jószívű emberek, de olyan kicsi lett, hogy amikor madár röppent be nyitott ablakán, össze kellett húznia a szárnyait, hogy elférjen, megfordulhasson benne.
Ám hiába volt ő a legkisebb az összes vizek összes világítótornya közül, azért csak fénylett éjjel-nappal, a biztos part felé irányítva a fáradt hajókat. Kicsi szobájában kicsi lámpás égett, és soha-soha nem hagyta kialudni azt a lángot. Akármilyen dühödt szél cibálta is fedelét, vagy ropogtatta karcsú kis testét, óvta hívogató lángját rendületlenül.
Szerette a tenger azt a kicsi tornyot. És szerették a tenger állatai is. Mert bármennyire is kicsi volt, jó szívvel engedte a madaraknak, hogy két röpülés közt megpihenjenek a tetején, ha delfin úszott közel hozzá, vagy halak ficánkoltak a közelében, mosollyal, mesével köszönt rájuk. A tenger álló nap hullámokkal fodrozta sziklaszoknyája alját, de ő azt sem bánta, akár langyos, akár hűvös volt az a víz, jókedvűen fogadta nedves csókjait. A halak csigaházzal, szivárványszín kagylóhéjjal, a madarak erdőkből csent mohával, borostyánnal, kék virágokból font koszorúkkal kedveskedtek neki. Nem véletlenül: tudták, hogy a kicsi torony a tenger türkizét, az ég kékjét, és a távolból csodált erdők zöld bársonyát szereti a legjobban a világon.
A Szél bántotta egyedül, mert olykor olyan nagy, olyan végtelen haraggal verte dühében a tornyot, és soha nem lehetett tudni, mi okból és miért éppen akkor ébred fel a Szél szívében a tajtékot vető indulat.
De igazából nem is maga miatt félte a szelet, tűrte ő heves tombolását szelíden, hanem mert a haza, a part felé igyekvő hajókat féltette nagyon. Sok hajót siratott már meg a kis világítótorony, mert hiába szerette volna pusztulásukat megelőzni, a Szél olykor erősebbnek bizonyult apró kis lángjánál és sokszor éppen az ő lábánál zúzta darabokra az erősnek hitt hajótesteket.
És azért is félte a szelet, mert a hajók között, akik fel-felbukkantak a látóhatár peremén, volt egy hajó, amelyik különösen kedves volt a szívének. Nem az a hajó volt a legnagyobb, és nem is a leggazdagabb. Mégis, már messziről, ezer közül is felismerte hetyke vitorláit. Számtalan hatalmas, kincsekkel gazdagon megrakott hajónak mutatta ő már a biztos utat a part felé, de egyiken sem akadt a meg a szeme, csak azon az egyen. A szíve mélyén azt remélte, hogy a hajó is szemet vet majd rá, és hogy egyszer majd, az ő szépséges sziklaszoknyájához simulva pihen meg. Hogy hozzá tér haza.
De nem adott külön jelet a hajónak, nem égette fényesebben a lángot, nem üzent a madarakkal, mert nem tartotta illendőnek és kicsit félt is a visszautasítástól. A többi hajó bezzeg lerakta volna rakományát a toronynál, olykor hálából, mert utat mutatott, máskor csak azért, mert már messziről vágyakozva nézték széllel dacoló, büszke kis fényét, és mert úgy érezték, menedéket lelnének a lángot dajkáló kis toronynál. Ő azonban mosollyal köszönte, de el nem fogadta a kincseket, mert a legkisebb világítótorony csak a vidám vitorlájú hajó terhére volt kíváncsi. Azt átvette, őrizte volna bármeddig. Akár a világ végezetéig is.
Néha egész közel úszott hozzá az a hajó, szinte súrolta vitorlája a szoknya ráncait, és olyankor, a találkozás boldogságába az egész torony beleremegett, de nem tudta, honnan is tudta volna, hiszen sose mondta ki a hajó elég hangosan, hogy ő maga sem érez másként. Hogy forró szerelem lobogtatja vitorláit, és nem véletlenül érinti finoman a tornyocska lábait, hanem azért, mert az apró, lopott kis érintés nyomán is, zsibongó öröm járja át a teljes hajótestet. És hiába vitte a tenger száz másik büszke torony felé, hiába csalogatta száz másik fény, azért igazán, ő csak azt az egyet, a legkisebbet vágyta látni, vitorlás csókjaival simogatni, rendületlenül.
Egy reggel különösen hideg, vad Szél ébresztette a tenger lakóit, a kis torony is didergősen húzta még kisebbre magát, hogy be ne furakodjon, el ne oltsa pislákoló kis fényét a süvítő Szél. Ereje azonban a végéhez közeledett, és ha a Szél haragja elöl, nem bújt volna ablakába a tenger néhány madara, azon a napon biztosan letépte, szilánkokra zúzta volna a könnyű kis tornyot az esztelen vihar. És ahogy ott vacogott, kapaszkodott és küzdött a fényért a torony, egyszer csak felbukkant a szerelmes hajó árbóca. Már messziről látszott, hogy végtelenül kimerült szegény, vitorlái sápadtan, elnyűtten lógtak, soha ilyen fáradtan nem közelített, mint éppen ezen a napon. És nem véletlenül fogyott el ereje, lendülete a hajónak: néhány nappal ezelőtt híreket kapott, hogy kicsi tornya inog már, hogy a Szél lassan bevégzi munkáját, és lesodorja, vízbe löki, fényét oltja a kis toronynak. Ezért igyekezett, a fél világot átszelve, hogy időben érkezzen, hogy a Szél őt támadja, őt tépje –ha már kell- elvakult dühében.
A torony azonban sürgette volna a biztos part felé, hiszen szinte érezte, ahogy a Szél haragos figyelme a hajó felé fordul. Sürgette, figyelmeztette volna, ha hangja, ha karja van, de csak szívével és rebbenő fényeivel üzent, hogy révbe kell érnie mielőbb. Mielőtt a Szél lecsap sebzett fedélzetére.
Értette is a néma, kétségbeesett üzenetet a hajó, de hát épp ezért érkezett, hogy jajszó nélkül, ő fogadja a dühödt Szél támadását. A kis toronynak majd a szíve szakadt meg, hogy látnia kellett szépséges hajója fájdalmát, de közben büszke szerelem is ujjongott benne, hiszen azt is látta, hiába csapkodja a Szél erővel és alattomosan kedves hajóját, az nem adja magát egykönnyen.
Egy rémületesen durva csapás láttán azonban a féltés és a szerelem soha nem érzett erővel töltötte el akis torony szívét. Megrázta, letépte fából szögelt kis testét a szikláról, és a vízbe vetette magát, hogy közel legyen szíve hajójához, ha már menni, ha veszni kell.
Vadabbnál is vadabb düh horgadt fel a Szélben, ahogy észrevette a vízben fuldokló kis tornyot. Hiszen hányszor akarta indulattal letaszítani a szikla tetejéről, a fénylő kis torony makacsul ellenállt dühének, most meg egy hányódó hajó miatt, önként hagyta el biztos menedékét. Minden erejét összeszedte hát a Szél, és alig simult a kis torony a hajó derekához, iszonyatos erővel a szikla felé hajtotta és darabokra törte mindkettőjüket.
És akkor, mint aki jól végezte dolgát, elcsendesedett. Szellő sem rebbent. Kisütött a Nap, de hiába simogatta melegével a torony és a hajó összeroncsolt testét, nem tudta új életre kelteni őket. És a tenger ringatása, a delfinek cirógatása, a madarak tollának puha érintése is hiábavalónak bizonyult: a hajó és a torony, törött deszka halomként ért partot.
Néhány nap múlva egy fiatal halászlány járta a partot, apró rákokat, kagylókat gyűjtött ebédre, és megakadt a szeme a partra vetett roncsokon. Körbejárta, méricskélte, simogatta azokat. Álmodott. Kicsi házat, tűzhelyet, takarót, padot, ablakot. Másnap a kedvesét is magával hívta, hogy lássa ő is, milyen kincsre bukkant a tenger homokpadján.
Egy hétig tartott a szakadatlan munka. Egy hétig szinte meg sem állt a fiatal pár, csak ha már nagyon kongatott az éhség. A hét végére azonban elkészült a hajó és a kis torony romjaiból épült apró ház.
Ma is ott áll, kicsit magasabban, mint a tenger, hogy a szél korbácsolta hullámok se tudják elmosni lábait. Ablakai a vízre nyílnak, és az asztalon egy különös lánggal, örökké égő kicsi lámpás. A roncsok között lelték, ahogy takarójukat is, a vitorla kopott, mégis erős, tündöklően szép vászonát.
Ám hiába volt ő a legkisebb az összes vizek összes világítótornya közül, azért csak fénylett éjjel-nappal, a biztos part felé irányítva a fáradt hajókat. Kicsi szobájában kicsi lámpás égett, és soha-soha nem hagyta kialudni azt a lángot. Akármilyen dühödt szél cibálta is fedelét, vagy ropogtatta karcsú kis testét, óvta hívogató lángját rendületlenül.
Szerette a tenger azt a kicsi tornyot. És szerették a tenger állatai is. Mert bármennyire is kicsi volt, jó szívvel engedte a madaraknak, hogy két röpülés közt megpihenjenek a tetején, ha delfin úszott közel hozzá, vagy halak ficánkoltak a közelében, mosollyal, mesével köszönt rájuk. A tenger álló nap hullámokkal fodrozta sziklaszoknyája alját, de ő azt sem bánta, akár langyos, akár hűvös volt az a víz, jókedvűen fogadta nedves csókjait. A halak csigaházzal, szivárványszín kagylóhéjjal, a madarak erdőkből csent mohával, borostyánnal, kék virágokból font koszorúkkal kedveskedtek neki. Nem véletlenül: tudták, hogy a kicsi torony a tenger türkizét, az ég kékjét, és a távolból csodált erdők zöld bársonyát szereti a legjobban a világon.
A Szél bántotta egyedül, mert olykor olyan nagy, olyan végtelen haraggal verte dühében a tornyot, és soha nem lehetett tudni, mi okból és miért éppen akkor ébred fel a Szél szívében a tajtékot vető indulat.
De igazából nem is maga miatt félte a szelet, tűrte ő heves tombolását szelíden, hanem mert a haza, a part felé igyekvő hajókat féltette nagyon. Sok hajót siratott már meg a kis világítótorony, mert hiába szerette volna pusztulásukat megelőzni, a Szél olykor erősebbnek bizonyult apró kis lángjánál és sokszor éppen az ő lábánál zúzta darabokra az erősnek hitt hajótesteket.
És azért is félte a szelet, mert a hajók között, akik fel-felbukkantak a látóhatár peremén, volt egy hajó, amelyik különösen kedves volt a szívének. Nem az a hajó volt a legnagyobb, és nem is a leggazdagabb. Mégis, már messziről, ezer közül is felismerte hetyke vitorláit. Számtalan hatalmas, kincsekkel gazdagon megrakott hajónak mutatta ő már a biztos utat a part felé, de egyiken sem akadt a meg a szeme, csak azon az egyen. A szíve mélyén azt remélte, hogy a hajó is szemet vet majd rá, és hogy egyszer majd, az ő szépséges sziklaszoknyájához simulva pihen meg. Hogy hozzá tér haza.
De nem adott külön jelet a hajónak, nem égette fényesebben a lángot, nem üzent a madarakkal, mert nem tartotta illendőnek és kicsit félt is a visszautasítástól. A többi hajó bezzeg lerakta volna rakományát a toronynál, olykor hálából, mert utat mutatott, máskor csak azért, mert már messziről vágyakozva nézték széllel dacoló, büszke kis fényét, és mert úgy érezték, menedéket lelnének a lángot dajkáló kis toronynál. Ő azonban mosollyal köszönte, de el nem fogadta a kincseket, mert a legkisebb világítótorony csak a vidám vitorlájú hajó terhére volt kíváncsi. Azt átvette, őrizte volna bármeddig. Akár a világ végezetéig is.
Néha egész közel úszott hozzá az a hajó, szinte súrolta vitorlája a szoknya ráncait, és olyankor, a találkozás boldogságába az egész torony beleremegett, de nem tudta, honnan is tudta volna, hiszen sose mondta ki a hajó elég hangosan, hogy ő maga sem érez másként. Hogy forró szerelem lobogtatja vitorláit, és nem véletlenül érinti finoman a tornyocska lábait, hanem azért, mert az apró, lopott kis érintés nyomán is, zsibongó öröm járja át a teljes hajótestet. És hiába vitte a tenger száz másik büszke torony felé, hiába csalogatta száz másik fény, azért igazán, ő csak azt az egyet, a legkisebbet vágyta látni, vitorlás csókjaival simogatni, rendületlenül.
Egy reggel különösen hideg, vad Szél ébresztette a tenger lakóit, a kis torony is didergősen húzta még kisebbre magát, hogy be ne furakodjon, el ne oltsa pislákoló kis fényét a süvítő Szél. Ereje azonban a végéhez közeledett, és ha a Szél haragja elöl, nem bújt volna ablakába a tenger néhány madara, azon a napon biztosan letépte, szilánkokra zúzta volna a könnyű kis tornyot az esztelen vihar. És ahogy ott vacogott, kapaszkodott és küzdött a fényért a torony, egyszer csak felbukkant a szerelmes hajó árbóca. Már messziről látszott, hogy végtelenül kimerült szegény, vitorlái sápadtan, elnyűtten lógtak, soha ilyen fáradtan nem közelített, mint éppen ezen a napon. És nem véletlenül fogyott el ereje, lendülete a hajónak: néhány nappal ezelőtt híreket kapott, hogy kicsi tornya inog már, hogy a Szél lassan bevégzi munkáját, és lesodorja, vízbe löki, fényét oltja a kis toronynak. Ezért igyekezett, a fél világot átszelve, hogy időben érkezzen, hogy a Szél őt támadja, őt tépje –ha már kell- elvakult dühében.
A torony azonban sürgette volna a biztos part felé, hiszen szinte érezte, ahogy a Szél haragos figyelme a hajó felé fordul. Sürgette, figyelmeztette volna, ha hangja, ha karja van, de csak szívével és rebbenő fényeivel üzent, hogy révbe kell érnie mielőbb. Mielőtt a Szél lecsap sebzett fedélzetére.
Értette is a néma, kétségbeesett üzenetet a hajó, de hát épp ezért érkezett, hogy jajszó nélkül, ő fogadja a dühödt Szél támadását. A kis toronynak majd a szíve szakadt meg, hogy látnia kellett szépséges hajója fájdalmát, de közben büszke szerelem is ujjongott benne, hiszen azt is látta, hiába csapkodja a Szél erővel és alattomosan kedves hajóját, az nem adja magát egykönnyen.
Egy rémületesen durva csapás láttán azonban a féltés és a szerelem soha nem érzett erővel töltötte el akis torony szívét. Megrázta, letépte fából szögelt kis testét a szikláról, és a vízbe vetette magát, hogy közel legyen szíve hajójához, ha már menni, ha veszni kell.
Vadabbnál is vadabb düh horgadt fel a Szélben, ahogy észrevette a vízben fuldokló kis tornyot. Hiszen hányszor akarta indulattal letaszítani a szikla tetejéről, a fénylő kis torony makacsul ellenállt dühének, most meg egy hányódó hajó miatt, önként hagyta el biztos menedékét. Minden erejét összeszedte hát a Szél, és alig simult a kis torony a hajó derekához, iszonyatos erővel a szikla felé hajtotta és darabokra törte mindkettőjüket.
És akkor, mint aki jól végezte dolgát, elcsendesedett. Szellő sem rebbent. Kisütött a Nap, de hiába simogatta melegével a torony és a hajó összeroncsolt testét, nem tudta új életre kelteni őket. És a tenger ringatása, a delfinek cirógatása, a madarak tollának puha érintése is hiábavalónak bizonyult: a hajó és a torony, törött deszka halomként ért partot.
Néhány nap múlva egy fiatal halászlány járta a partot, apró rákokat, kagylókat gyűjtött ebédre, és megakadt a szeme a partra vetett roncsokon. Körbejárta, méricskélte, simogatta azokat. Álmodott. Kicsi házat, tűzhelyet, takarót, padot, ablakot. Másnap a kedvesét is magával hívta, hogy lássa ő is, milyen kincsre bukkant a tenger homokpadján.
Egy hétig tartott a szakadatlan munka. Egy hétig szinte meg sem állt a fiatal pár, csak ha már nagyon kongatott az éhség. A hét végére azonban elkészült a hajó és a kis torony romjaiból épült apró ház.
Ma is ott áll, kicsit magasabban, mint a tenger, hogy a szél korbácsolta hullámok se tudják elmosni lábait. Ablakai a vízre nyílnak, és az asztalon egy különös lánggal, örökké égő kicsi lámpás. A roncsok között lelték, ahogy takarójukat is, a vitorla kopott, mégis erős, tündöklően szép vászonát.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése