Egyszervolt, hol nem volt, a mesebeli szilvafákon túl egy hatalmas erdő. Abban az erdőben, egy napsütötte tisztáson állt az Eperherceg palotája. A palotában nagy készülődés volt éppen, a herceg parancsára az eperlevél katonák és az eperinda vitézek fegyverkeztek, hogy a környező erdők szegény szamócanépét ismét megsarcolják.
Hej rettegték még a nevét is Eperhercegnek a szamócák, pedig ha tudták volna, hogy a sok gonoszságot sohasem a herceg tervelte ki, hanem a palota mélyén élő Eperlekvár varázsló. A gonosz varázsló minden reggel, saját kezűleg kotyvasztott eperszert csepegtetett a reggelijébe a hercegnek, s annak az édes méreg úgy elhomályosította a látását, hogy semmit nem vett észre, a varázsló azt művelt a nevében, amit csak akart.
Bizony egyetlen szamócaifjú sem mert szembeszállni az eperpalota lakóival, mert minden próbálkozást kegyetlenül megtoroltak.
A szamócáknak egész évben – eperlevél katonák felügyelete alatt- az eperföldeken kellett dolgozniuk, hogy őszre az Eperpalota roskadásig teljen zamatos epercsemegével. A szamócáknak bezzeg semmi sem jutott, éheztek nyomorúságos viskóikban.
A szamócák erdejében fakadt egy bővizű forrás, aminek édes vizét szamócaemlékezet óta ihatta bárki, aki megszomjazott, s mivel az ő földjükön bukkant elő a mélyből, Szamócaforrásnak nevezték.
A varázslót már régóta dühítette, hogy a szamócák tulajdonuknak tekintik a hűs vizet, s ezért egy nap a herceggel új törvényt hozatott: a Szamócaforrást ezentúl Eperpataknak neveztessék, s vizét ettől kezdve csak az ihatja, akinek ő megengedi.
S hogy a kegyetlen törvénynek érvényt szerezzen, azonmód eperlevél katonákat állítatott a víz mellé, akik bizony szívtelenül elkergették a szomjazó szamócákat.
A legkisebb szamócalány is megpróbálkozott hogy foltozott vödrét telemerje, de a katonák gúnyolódva zavarták el: - Majd ha eperpecsétes papírossal érkezel te kis rongyos- mondták- akkor majd ihatsz! Kotródj innét! – nevették gonoszul.
A kis szamócalány kétségbeesetten húzódott be az erdő fái közé. Nem tudta mitévő legyen, nagymamája, Szamócaanyó beteg volt. Friss vízre volt szüksége, hogy lázát csillapítsa.
Ahogy ott szomorkodott, töprengett, egyszer csak megmozdultak a bokrok, s a leveles ágak közül egy sose látott-gyönyörű teremtés bukkant elő.
-Ne félj tőlem kicsi Szamócalány!- szólt a jövevény – látva a kislány ijedelmét- én a Szamócatündér vagyok. Hallottam, milyen nagy baj szakadt a szamócák alázatos, szelíd népére. Azért jöttem, hogy tanácsot adjak.
Tudnod kell, hogy az Eperpalotában könnyekkel és könyörgéssel semmire sem mész, furfanghoz kell folyamodnod, ha segíteni akarsz népeden.
Azt mondom neked hát, hogy kopogtass bátran a palota ajtaján, s hívd ki lekvárfőző versenyre a palota gonosz varázslóját. A herceg bele fogy egyezni, mert bár a varázsló eperszere kábítja a gondolkodását, a gyomrát nagyon szereti, engedni fogja a versenyt köztetek. S akkor kösd ki, hogy a lekvár főzéséhez mindkét fél csakis a forrás vizét használhatja. A többit rád bízom – mondta a tündér, s úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
Úgy is lett minden, ahogy a Szamócatündér megjósolta: a herceg beleegyezett, hogy a kis Szamócalány versenyt főzzön az Eperpalota varázslójával. A palota udvarán két hatalmas tüzet raktak, arra csillogó üstöket, s elkezdődött a verseny.
No hiszen! Lekvár főzésénél még soha annyi víz nem fogyott el, amennyit a kis Szamócalány használt. Hozatta, egyre csak hozatta a forrásról az egyik vízzel teli vödröt a másik után, de bizony az üstbe egyetlen csepp víz sem került. Ahogy érkeztek, úgy tűntek is el az erdőben a vödrök. Az összes vizet a szomjas szamócák itták meg.
Ellenfele, a gonosz eperlekvár varázsló csak azt látta, hogy jönnek-mennek a vizesvödrök. Megijedt, hogy alulmarad a versenyben, ezért megparancsolta az eperlevél katonáknak, hogy hordják tele az üstjét, de tüstént! Nem is lett az eperlekvárjából semmi!
A sok forrásvíz úgy felhígította, hogy még másnap reggel is az üst mellett álldogált és kavarta, egyre csak kavarta a vizes epermasszát. Az üst mellett arról is megfeledkezett, hogy a hercegnek a reggeli eperlevébe belecsepegtesse a kábító eperszert.
A kis szamócalány pedig ízletes, friss eperlekvárral kínálta a herceget, aki kábultságából ébredve döbbenten nézett körül. Azonnal száműzette a gonosz Eperlekvár varázslót, feleségül kérte a bátor és szemrevaló Szamócalányt és Eprek és Szamócák máig boldogságban és szeretetben élnek Szamócaforrás tövében, végig az Eperpatak partján. Itt a vége, fuss el véle….
Hej rettegték még a nevét is Eperhercegnek a szamócák, pedig ha tudták volna, hogy a sok gonoszságot sohasem a herceg tervelte ki, hanem a palota mélyén élő Eperlekvár varázsló. A gonosz varázsló minden reggel, saját kezűleg kotyvasztott eperszert csepegtetett a reggelijébe a hercegnek, s annak az édes méreg úgy elhomályosította a látását, hogy semmit nem vett észre, a varázsló azt művelt a nevében, amit csak akart.
Bizony egyetlen szamócaifjú sem mert szembeszállni az eperpalota lakóival, mert minden próbálkozást kegyetlenül megtoroltak.
A szamócáknak egész évben – eperlevél katonák felügyelete alatt- az eperföldeken kellett dolgozniuk, hogy őszre az Eperpalota roskadásig teljen zamatos epercsemegével. A szamócáknak bezzeg semmi sem jutott, éheztek nyomorúságos viskóikban.
A szamócák erdejében fakadt egy bővizű forrás, aminek édes vizét szamócaemlékezet óta ihatta bárki, aki megszomjazott, s mivel az ő földjükön bukkant elő a mélyből, Szamócaforrásnak nevezték.
A varázslót már régóta dühítette, hogy a szamócák tulajdonuknak tekintik a hűs vizet, s ezért egy nap a herceggel új törvényt hozatott: a Szamócaforrást ezentúl Eperpataknak neveztessék, s vizét ettől kezdve csak az ihatja, akinek ő megengedi.
S hogy a kegyetlen törvénynek érvényt szerezzen, azonmód eperlevél katonákat állítatott a víz mellé, akik bizony szívtelenül elkergették a szomjazó szamócákat.
A legkisebb szamócalány is megpróbálkozott hogy foltozott vödrét telemerje, de a katonák gúnyolódva zavarták el: - Majd ha eperpecsétes papírossal érkezel te kis rongyos- mondták- akkor majd ihatsz! Kotródj innét! – nevették gonoszul.
A kis szamócalány kétségbeesetten húzódott be az erdő fái közé. Nem tudta mitévő legyen, nagymamája, Szamócaanyó beteg volt. Friss vízre volt szüksége, hogy lázát csillapítsa.
Ahogy ott szomorkodott, töprengett, egyszer csak megmozdultak a bokrok, s a leveles ágak közül egy sose látott-gyönyörű teremtés bukkant elő.
-Ne félj tőlem kicsi Szamócalány!- szólt a jövevény – látva a kislány ijedelmét- én a Szamócatündér vagyok. Hallottam, milyen nagy baj szakadt a szamócák alázatos, szelíd népére. Azért jöttem, hogy tanácsot adjak.
Tudnod kell, hogy az Eperpalotában könnyekkel és könyörgéssel semmire sem mész, furfanghoz kell folyamodnod, ha segíteni akarsz népeden.
Azt mondom neked hát, hogy kopogtass bátran a palota ajtaján, s hívd ki lekvárfőző versenyre a palota gonosz varázslóját. A herceg bele fogy egyezni, mert bár a varázsló eperszere kábítja a gondolkodását, a gyomrát nagyon szereti, engedni fogja a versenyt köztetek. S akkor kösd ki, hogy a lekvár főzéséhez mindkét fél csakis a forrás vizét használhatja. A többit rád bízom – mondta a tündér, s úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
Úgy is lett minden, ahogy a Szamócatündér megjósolta: a herceg beleegyezett, hogy a kis Szamócalány versenyt főzzön az Eperpalota varázslójával. A palota udvarán két hatalmas tüzet raktak, arra csillogó üstöket, s elkezdődött a verseny.
No hiszen! Lekvár főzésénél még soha annyi víz nem fogyott el, amennyit a kis Szamócalány használt. Hozatta, egyre csak hozatta a forrásról az egyik vízzel teli vödröt a másik után, de bizony az üstbe egyetlen csepp víz sem került. Ahogy érkeztek, úgy tűntek is el az erdőben a vödrök. Az összes vizet a szomjas szamócák itták meg.
Ellenfele, a gonosz eperlekvár varázsló csak azt látta, hogy jönnek-mennek a vizesvödrök. Megijedt, hogy alulmarad a versenyben, ezért megparancsolta az eperlevél katonáknak, hogy hordják tele az üstjét, de tüstént! Nem is lett az eperlekvárjából semmi!
A sok forrásvíz úgy felhígította, hogy még másnap reggel is az üst mellett álldogált és kavarta, egyre csak kavarta a vizes epermasszát. Az üst mellett arról is megfeledkezett, hogy a hercegnek a reggeli eperlevébe belecsepegtesse a kábító eperszert.
A kis szamócalány pedig ízletes, friss eperlekvárral kínálta a herceget, aki kábultságából ébredve döbbenten nézett körül. Azonnal száműzette a gonosz Eperlekvár varázslót, feleségül kérte a bátor és szemrevaló Szamócalányt és Eprek és Szamócák máig boldogságban és szeretetben élnek Szamócaforrás tövében, végig az Eperpatak partján. Itt a vége, fuss el véle….
Megjegyzések
Megjegyzés küldése