A Balatonnak sok-sok gyermeke volt, de mindközül az egyik legkisebb fiát, Fülöpöt szerette a legjobban. Pedig vad, zabolázhatatlan volt ez a fiú, s az öreg Balaton sokat aggódott érte. Hiába kérte, óvta szüntelen kalandvágyó gyermekét a tó, Fülöp ki-kitört vízi otthonából hogy bevegye magát a közeli erdőkbe. Ott aztán, mint az árnyék követte az állatokat, szélként űzte a madarakat, vagy emberi testet öltött, s részt vett a falusiak mulatozásaiban. Mert Fülöp varázslatos képességekkel született, s használta is azokat, ha csak alkalom adódott rá, a maga szórakozására.
Egy frissillatú, nap csókolta hajnalon aztán, amikor ugyancsak a Bakony erdeiben futkosott szilajon, egyszer csak meglátott egy gyönyörűségesen szép teremtést: Révet, a Bakonyi király egyetlen leányát. Ott sétálgatott az öreg tölgyek között elmélázva, s nem vette észre, hogy a közelben az apja vadászai űzik az erdő állatait kegyetlen. Fülöp azonban, aki maga is, ha csak tehette, meg-megriasztotta az állatokat, hogy aztán versenyt fusson velük, hamar átlátta, mekkora veszély fenyegeti a törékeny, aranyhajú királylányt. Egy hatalmasra nőtt, vadul menekülő szarvas éppen Rév felé száguldott.
Fülöp, mint a villám toppant a szarvas és Rév közé, s az utolsó pillanatban rántotta félre őt az állat útjából, magához ölelve a megrémült királylányt.
S amikor megölelte, azonnal tudta, hogy ez, csakis ez a lány kell neki, soha senki más ezen a földön. S bizony Révnek is rabul ejtette a szívét a bátor, a délceg, a varázsos mosolyú fiú.
Attól kezdve gyakran találkoztak az árnyékokkal bélelt, sűrű erdőben, s minden egyes találkozással erősebb lett tiszta szerelmük.
Egy nap aztán nem bírták tovább, s odahaza mindketten bevallották, hogy szerelemre lobbantak egymás iránt, s kérték a szüleiket, egyezzenek bele, hogy összekössék életüket.
Az öreg, a bölcs, a jószívű Balaton, bármennyire is féltette legkedvesebb fiát, áldását adta a frigyre, hiszen Fülöp boldogsága mindennél fontosabb volt neki.
A Bakony Királya azonban nem ilyen vőlegényt akart a lányának, hanem olyat, aki földi kincsekkel, földi hatalommal, földi erővel bír, s bizony kevesellte azt, amit a Balaton, s Fülöp kínált nekik.
Megharagudott nagyon a Balaton, s vad hullámokat vetett felháborodásában, de a gőgös király csak nevetett rajta, s azt üzente a tónak, hogy bizonyítsa be erejét, ha le tudja győzni őt, Fülöp feleségül kapja a királylányt.
A Balaton lecsendesítette szíve viharát, s belegyezett a versenybe, melynek feltételeit a rátarti király szabta meg.
A Bakony királya pedig végtelen pökhendiségében egy életre meg akarta leckéztetni a vén Balatont, ezért elhatározta, hogy olyan hajóval fog a tó hullámaival versenyre kelni, amelyből közvetlen közelről a szemébe nevethet majd a legyőzött tónak.
Szétküldte hát szolgáit szerte a hegyekbe, s parancsba adta, hogy minden szikrázó fényű kristályt gyűjtsenek egybe s hordják a palota udvarára. Aztán mestereket fogadott, akik a kristályokat megcsiszolták, s olvasztott arannyal, ezüsttel és rézzel egybeolvasztva azokat, gyönyörű hajót építettek belőlük.
A király parancsára arra különösen ügyeltek, hogy a hajó alja áttetsző legyen, s oda egy hatalmas trónust is emeltek drágakövekből. A király abba trónusba ült nagy kevélyen, mikor vízre bocsátották végre a csillogó hajót, s a tündöklő fényű kristályfalon át nézett farkasszemet a tóval. Magával vitte leányát, Révet is, aki szomorúan, némán üldögélt szívtelen apja mellett.
A Balaton csendesen tűrte, hogy a király elbizakodottságában egyre beljebb irányíttatja a nehéz kristályhajót. Szótlanul állta gúnyos pillantásait, lenéző mosolyát.
Aztán amikor már-már úgy tűnt, hogy a hajó sértetlenül átér a túlsó partra, a Balaton csak könnyedén megrázta vízköpenyét, s a nehéz, nemesfémekkel ékesített kristályhajó úgy süllyedt a tó mélyére, mintha csak egy darab kavics volna.
Hej megrémült a bakonyi király, s bánta már gőgös, öntelt viselkedését. Versenyre hívta a vén Balatont, s szégyenszemre ő maradt alul.
Bizony ott veszhetett volna a király, meg mind a szolgái is, ha Fülöp az utolsó pillanatban meg nem könyörül rajtuk, s nem kéri szelíden az apját, hogy kímélje meg hitvány életüket.
S bár a kincset érő, gyönyörű hajó elsüllyedt az északi partnál, A hajó népe megmenekült.
A király feleségül adta aranyhajú lányát Fülöphöz, s azt a helyet, ahol a bölcs Balaton leckét adott a földi királynak, s ahol a hajó végül mindörökre révbe ért, az emberek a mai napig Révfülöpnek nevezik.
Egy frissillatú, nap csókolta hajnalon aztán, amikor ugyancsak a Bakony erdeiben futkosott szilajon, egyszer csak meglátott egy gyönyörűségesen szép teremtést: Révet, a Bakonyi király egyetlen leányát. Ott sétálgatott az öreg tölgyek között elmélázva, s nem vette észre, hogy a közelben az apja vadászai űzik az erdő állatait kegyetlen. Fülöp azonban, aki maga is, ha csak tehette, meg-megriasztotta az állatokat, hogy aztán versenyt fusson velük, hamar átlátta, mekkora veszély fenyegeti a törékeny, aranyhajú királylányt. Egy hatalmasra nőtt, vadul menekülő szarvas éppen Rév felé száguldott.
Fülöp, mint a villám toppant a szarvas és Rév közé, s az utolsó pillanatban rántotta félre őt az állat útjából, magához ölelve a megrémült királylányt.
S amikor megölelte, azonnal tudta, hogy ez, csakis ez a lány kell neki, soha senki más ezen a földön. S bizony Révnek is rabul ejtette a szívét a bátor, a délceg, a varázsos mosolyú fiú.
Attól kezdve gyakran találkoztak az árnyékokkal bélelt, sűrű erdőben, s minden egyes találkozással erősebb lett tiszta szerelmük.
Egy nap aztán nem bírták tovább, s odahaza mindketten bevallották, hogy szerelemre lobbantak egymás iránt, s kérték a szüleiket, egyezzenek bele, hogy összekössék életüket.
Az öreg, a bölcs, a jószívű Balaton, bármennyire is féltette legkedvesebb fiát, áldását adta a frigyre, hiszen Fülöp boldogsága mindennél fontosabb volt neki.
A Bakony Királya azonban nem ilyen vőlegényt akart a lányának, hanem olyat, aki földi kincsekkel, földi hatalommal, földi erővel bír, s bizony kevesellte azt, amit a Balaton, s Fülöp kínált nekik.
Megharagudott nagyon a Balaton, s vad hullámokat vetett felháborodásában, de a gőgös király csak nevetett rajta, s azt üzente a tónak, hogy bizonyítsa be erejét, ha le tudja győzni őt, Fülöp feleségül kapja a királylányt.
A Balaton lecsendesítette szíve viharát, s belegyezett a versenybe, melynek feltételeit a rátarti király szabta meg.
A Bakony királya pedig végtelen pökhendiségében egy életre meg akarta leckéztetni a vén Balatont, ezért elhatározta, hogy olyan hajóval fog a tó hullámaival versenyre kelni, amelyből közvetlen közelről a szemébe nevethet majd a legyőzött tónak.
Szétküldte hát szolgáit szerte a hegyekbe, s parancsba adta, hogy minden szikrázó fényű kristályt gyűjtsenek egybe s hordják a palota udvarára. Aztán mestereket fogadott, akik a kristályokat megcsiszolták, s olvasztott arannyal, ezüsttel és rézzel egybeolvasztva azokat, gyönyörű hajót építettek belőlük.
A király parancsára arra különösen ügyeltek, hogy a hajó alja áttetsző legyen, s oda egy hatalmas trónust is emeltek drágakövekből. A király abba trónusba ült nagy kevélyen, mikor vízre bocsátották végre a csillogó hajót, s a tündöklő fényű kristályfalon át nézett farkasszemet a tóval. Magával vitte leányát, Révet is, aki szomorúan, némán üldögélt szívtelen apja mellett.
A Balaton csendesen tűrte, hogy a király elbizakodottságában egyre beljebb irányíttatja a nehéz kristályhajót. Szótlanul állta gúnyos pillantásait, lenéző mosolyát.
Aztán amikor már-már úgy tűnt, hogy a hajó sértetlenül átér a túlsó partra, a Balaton csak könnyedén megrázta vízköpenyét, s a nehéz, nemesfémekkel ékesített kristályhajó úgy süllyedt a tó mélyére, mintha csak egy darab kavics volna.
Hej megrémült a bakonyi király, s bánta már gőgös, öntelt viselkedését. Versenyre hívta a vén Balatont, s szégyenszemre ő maradt alul.
Bizony ott veszhetett volna a király, meg mind a szolgái is, ha Fülöp az utolsó pillanatban meg nem könyörül rajtuk, s nem kéri szelíden az apját, hogy kímélje meg hitvány életüket.
S bár a kincset érő, gyönyörű hajó elsüllyedt az északi partnál, A hajó népe megmenekült.
A király feleségül adta aranyhajú lányát Fülöphöz, s azt a helyet, ahol a bölcs Balaton leckét adott a földi királynak, s ahol a hajó végül mindörökre révbe ért, az emberek a mai napig Révfülöpnek nevezik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése