Azt a kis ezüstcsengőt a kisfiú a nagyapjától kapta. Már akkor is öreg, fényét vesztett, kopott kis holmi volt. Filléres, ócskapiacon kapható portékának látszott, pedig nemes anyagból, aprólékos gonddal, szívvel készítette annak idején az ötvös. Csak az idő vert sötét patinát a csengő kalapjára, az idő lopta el hangjának fényét, csilingelését is.
A kisfiú mégis szerette azt a csengőt. Minden Karácsonykor elővette, fényesítgette, és a többi karácsonyi csecsebecsével együtt akasztotta a fára. Sokat nevették érte a szülei, a testvérei is, de a fiú konokul ragaszkodott hozzá, és nem engedett, neki a nagyapja csengőjével volt teljes az Ünnep.
Pedig valóban, olyan semmi kis látvány volt ott a fán, a szikrázó jégcsapok, dölyfös csillagok, bíborszín üvegszívek között, akiknek igyekezniük sem kellett ahhoz, hogy túlragyogják őt. Csak a fenyő körül szálldosó, aranyhajú papírangyalok kedvelték a csengőt, és amikor valamilyen titokzatos fuvallat a közelbe libbentette őket, szárnyaikkal meg-megcirógatták koromszín kalapját a kis ezüst csengőnek. A többi dísz azonban néma megvetéssel bánt vele, és bár hozzá nem szóltak ugyan egy szót se, a háta mögött poros, indulatos szavakkal becsmérelték jelenlétét. Néha talán gyűlölték is, hiszen úgy érezték megjelenése nem méltó hozzájuk, és az Ünnep is veszít ragyogásából a kis, kopott csengő miatt.
A csengő is hallgatott. És nem csak azért, mert szégyellte, hogy egykori tündöklő csengése helyett csak rekedt, tompa hangokra képes csupán, azért is csendre intette magát, mert nem szerette soha a heves szóváltást. Nem szerette a haragot, az indulatot sem, és úgy vélte, alázatos, szelíd némasága előbb utóbb meglágyítja legádázabb ellenzői szívét is.
Azon a Karácsony estén is, ha fájt is neki, csendben tűrte a sutyorgást. Becsukta a fülét és csak szívét tárta ki az ünnepi asztal körül ülő család szépsége, békéje előtt. Gyönyörködött bennük, és különösen a kisfiú arca gyújtott szép tüzű érzéseket benne, hiszen az egyre vastagodó patina alatt is érezte a kisfiú ragaszkodását és elfogadását, és emlékezett arra a régi, régi idők kisfiújára is, aki egykor barátjául választotta őt.
Később is ezen az érzésen ringatózott, ezzel takarózott, ezzel vigasztalta magát, mert társai, irigyelve a fiú rá irányuló figyelmét, aznap éjjel még kegyetlenebbül ostorozták vénségét, mihasznaságát.
Végül elfáradtak, elpilledtek a díszek, elaludt a fa, csak a tűz pattogott a kályhában. Megpihent az Ünnep is.
És akkor váratlanul vészt jósló sziszegés sercent fel. Az egyik, még parazsat dédelgető gyertya csonkja kibillent tartójából, egyenesen egy rojtos szoknyájú szaloncukorra. A lángra kapó papír hangja volt az a sziszegő, halk, alattomos hang. Mindenki aludt tovább, egyedül a kis, bánatos szívű ezüstcsengő riadt fel a zajra. Megrázta magát, kinyitotta apró kis torkát, de rozsdás, beteg hangját elnyomta a sercegés. A pattogó szikrák belemarták magukat a gyantás tűlevelekbe és egy perc alatt hatalmas fáklyává lobbant a díszes karácsonyfa.
Az üvegszíveket egyetlen forró pillanat alatt összeroppantotta a hőség, a szikrázó jégcsapok megolvadtak és végigfolytak az izzó fatörzsön, miközben a papírangyalok perzselt szárnyaikkal hiába menekültek a vad tűz elöl, aranyhajuk, kedvességük is a lángok martalékává vált. Egyedül a kis ezüstcsengővel nem bírt el a tűz. Sőt, minél hevesebben csaptak fel a lángok, minél dühödtebben támadtak, ő annál erősebbé vált. A hő hatására torka apró repedései beforrtak és néhány perc múlva akkora erővel tért vissza csengése, olyan erővel szólalt meg tündérszép hangja, mint talán még soha. Apró nyelvével harangzúgást idéző riadót kongatott, kiabálta a tüzet, végigszáguldott a folyosón, egyenesen be a szülők, a gyerekek hálószobájába. Megrázta párnájukat, szétverte álmukat, kirángatta ágyukból őket az az érces, hegyek-harangok lelkében születő hang, hogy meneküljenek, mentsék, ami még menthető, az otthonukat, vagy ha mást már nem: a puszta életüket.
Akkora már a szomszédok is meghallották az apró ezüstcsengő harang-erejű szavát, szaladtak, vízzel teli vödrökkel oltották a tüzet, és kemény, kormos küzdelemmel sikerült megfékezni a tűz tombolását.
A család otthona megmaradt, csak a nappali füstös falai, az üszkös bútorok és a megolvadt díszek árulkodtak a veszedelemről.
Akkor keresni kezdték a hangot, az ezüstcsengőt, mert a kisfiú váltig állította, csakis az kelthette fel őket, a csengő menthette meg az életüket, de hiába kotorták a parazsat, a hamut, hiába tették tűvé érte az egész nappalit, hiába feszegették fel a padló megégett deszkáit is, az érces hangú ezüstcsengő örökre eltűnt a lángok között. Csak a hang a kisfiú lelkében, és ez a mese maradt utána.
A kisfiú mégis szerette azt a csengőt. Minden Karácsonykor elővette, fényesítgette, és a többi karácsonyi csecsebecsével együtt akasztotta a fára. Sokat nevették érte a szülei, a testvérei is, de a fiú konokul ragaszkodott hozzá, és nem engedett, neki a nagyapja csengőjével volt teljes az Ünnep.
Pedig valóban, olyan semmi kis látvány volt ott a fán, a szikrázó jégcsapok, dölyfös csillagok, bíborszín üvegszívek között, akiknek igyekezniük sem kellett ahhoz, hogy túlragyogják őt. Csak a fenyő körül szálldosó, aranyhajú papírangyalok kedvelték a csengőt, és amikor valamilyen titokzatos fuvallat a közelbe libbentette őket, szárnyaikkal meg-megcirógatták koromszín kalapját a kis ezüst csengőnek. A többi dísz azonban néma megvetéssel bánt vele, és bár hozzá nem szóltak ugyan egy szót se, a háta mögött poros, indulatos szavakkal becsmérelték jelenlétét. Néha talán gyűlölték is, hiszen úgy érezték megjelenése nem méltó hozzájuk, és az Ünnep is veszít ragyogásából a kis, kopott csengő miatt.
A csengő is hallgatott. És nem csak azért, mert szégyellte, hogy egykori tündöklő csengése helyett csak rekedt, tompa hangokra képes csupán, azért is csendre intette magát, mert nem szerette soha a heves szóváltást. Nem szerette a haragot, az indulatot sem, és úgy vélte, alázatos, szelíd némasága előbb utóbb meglágyítja legádázabb ellenzői szívét is.
Azon a Karácsony estén is, ha fájt is neki, csendben tűrte a sutyorgást. Becsukta a fülét és csak szívét tárta ki az ünnepi asztal körül ülő család szépsége, békéje előtt. Gyönyörködött bennük, és különösen a kisfiú arca gyújtott szép tüzű érzéseket benne, hiszen az egyre vastagodó patina alatt is érezte a kisfiú ragaszkodását és elfogadását, és emlékezett arra a régi, régi idők kisfiújára is, aki egykor barátjául választotta őt.
Később is ezen az érzésen ringatózott, ezzel takarózott, ezzel vigasztalta magát, mert társai, irigyelve a fiú rá irányuló figyelmét, aznap éjjel még kegyetlenebbül ostorozták vénségét, mihasznaságát.
Végül elfáradtak, elpilledtek a díszek, elaludt a fa, csak a tűz pattogott a kályhában. Megpihent az Ünnep is.
És akkor váratlanul vészt jósló sziszegés sercent fel. Az egyik, még parazsat dédelgető gyertya csonkja kibillent tartójából, egyenesen egy rojtos szoknyájú szaloncukorra. A lángra kapó papír hangja volt az a sziszegő, halk, alattomos hang. Mindenki aludt tovább, egyedül a kis, bánatos szívű ezüstcsengő riadt fel a zajra. Megrázta magát, kinyitotta apró kis torkát, de rozsdás, beteg hangját elnyomta a sercegés. A pattogó szikrák belemarták magukat a gyantás tűlevelekbe és egy perc alatt hatalmas fáklyává lobbant a díszes karácsonyfa.
Az üvegszíveket egyetlen forró pillanat alatt összeroppantotta a hőség, a szikrázó jégcsapok megolvadtak és végigfolytak az izzó fatörzsön, miközben a papírangyalok perzselt szárnyaikkal hiába menekültek a vad tűz elöl, aranyhajuk, kedvességük is a lángok martalékává vált. Egyedül a kis ezüstcsengővel nem bírt el a tűz. Sőt, minél hevesebben csaptak fel a lángok, minél dühödtebben támadtak, ő annál erősebbé vált. A hő hatására torka apró repedései beforrtak és néhány perc múlva akkora erővel tért vissza csengése, olyan erővel szólalt meg tündérszép hangja, mint talán még soha. Apró nyelvével harangzúgást idéző riadót kongatott, kiabálta a tüzet, végigszáguldott a folyosón, egyenesen be a szülők, a gyerekek hálószobájába. Megrázta párnájukat, szétverte álmukat, kirángatta ágyukból őket az az érces, hegyek-harangok lelkében születő hang, hogy meneküljenek, mentsék, ami még menthető, az otthonukat, vagy ha mást már nem: a puszta életüket.
Akkora már a szomszédok is meghallották az apró ezüstcsengő harang-erejű szavát, szaladtak, vízzel teli vödrökkel oltották a tüzet, és kemény, kormos küzdelemmel sikerült megfékezni a tűz tombolását.
A család otthona megmaradt, csak a nappali füstös falai, az üszkös bútorok és a megolvadt díszek árulkodtak a veszedelemről.
Akkor keresni kezdték a hangot, az ezüstcsengőt, mert a kisfiú váltig állította, csakis az kelthette fel őket, a csengő menthette meg az életüket, de hiába kotorták a parazsat, a hamut, hiába tették tűvé érte az egész nappalit, hiába feszegették fel a padló megégett deszkáit is, az érces hangú ezüstcsengő örökre eltűnt a lángok között. Csak a hang a kisfiú lelkében, és ez a mese maradt utána.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése